Choli Daróczi József, a rákospalotai tanító

Május 26-án lett volna 80 éves, író, költő, műfordító, pedagógus, népművelő, a cigányság jeles alakja, akit talán a legtöbben akkor láttak (ill. akkor hallottak róla) először, amikor pár éve egymásnak főztek ismert emberek az egyik kereskedelmi tévé műsorában. Egy éve hunyt el. Annak apropóján szeretnék megemlékezni munkásságáról, hogy 1972-ben képesítés nélküli tanítóként az akkor épült újpalotai “lila iskolában” kezdődött el pedagógusi pályája. A “lila iskola” most a László Gyula Gimnázium és Általános Iskola nevet viseli. Az alábbi cikk Choli bácsival készült még 1976-ban:

Talán majd, ha azok a döntéshozók – akik jelenleg is csak a pedagógusi szakma szétverését és az iskolák lerohasztását tartják feladatuknak – lecserélődnek és jönnek az újra tenni akaró és a gyerekek fejlődését és tanítását szem előtt tartó tisztességes hivatalnokok, akkor tűnhetnek fel újra a “Choli bácsik” is, akik nélkül a roma kisebbség felzárkóztatása kivitelezhetetlen és még mindig fényévnyi távolságú feladat. Ha nem kallódik majd el a tehetség és a szegénység nem üldözéssel fog együtt járni, akkor fogja látni a többségi társadalom, hogy mennyire hálás és kifizetődő feladat az oktatásba erőt és energiát feccölni. Mert cigányozni a legkönnyebb….

Alaksza Ambrus: Dies Irae

Alaksza a Klebelsberg Kuno községi polgári fiúiskola tanára volt 1932-34-ben. E műve a Nyugat 1934. évi 17-18. számában jelent meg, tehát Rákospalotán írta, Első verseskötetét (A vándor visszanéz, 1935) Babits Mihály segítette megjelentetni.

"Dies irae, dies illa
solvet saeclum in favilla
teste David cum Sybilla."

Fakanál, só és favilla,
faszemöldök, könny és pilla,
fasikoltás, jaj és trilla.

Sóhajtana szám, de nem mer,
szívem töltve gyötrelemmel,
torkomon görcs, nyelvem nem nyel.

Bűnnek étke, borsos étek,
gyomrom reszket, hányni késztet,
csöppnyi bűn az igaz élet.

Émelygés a halál ára,
vétek s név kell a fejfára,
végzésre nincs appelláta.

Szent Ambrus, ha szónokolna,
értem kegyes szót, ha szólna,
a lelkem sem fuldokolna.

Jézus szeme rám-rámtéved,
lábom, karom mégis téved,
s ágyat vetek az erénynek.

Esős, őrült látomások
locsolnak meg, s lelkem ázott
talaján én egyre ások.

Uram! mint seb, számon épp oly
hasadozó, véres sikoly,
szánt, csak szánt a gyilkos téboly.

Örök tűzre könyved vessed,
lobbantsd lángra pergámented,
kegyes Isten! Tedd meg, tedd meg!

Nyissad füled fáradt szómnak,
ne higyj többé írott szónak,
nézd, lelkemben csupa jó mag.

Sok-sok éj húll, csillag rebben
ezért állok Veled szemben:
nincs esettebb, mint az ember.

Fényt az égre újjad hintett,
ínyemen méz, édes ihlet,
reményem már számban íz lett.

Ítéletet úgy mond rajtam
hogyha széket ülsz is majdan:
verebednek enni adtam.

Szegénykének árpát mértem,
jót akartam, jót nem értem,
bocsásd meg, hogy mégis éltem.