Alaksza Ambrus: Dies Irae

Alaksza a Klebelsberg Kuno községi polgári fiúiskola tanára volt 1932-34-ben. E műve a Nyugat 1934. évi 17-18. számában jelent meg, tehát Rákospalotán írta, Első verseskötetét (A vándor visszanéz, 1935) Babits Mihály segítette megjelentetni.

"Dies irae, dies illa
solvet saeclum in favilla
teste David cum Sybilla."

Fakanál, só és favilla,
faszemöldök, könny és pilla,
fasikoltás, jaj és trilla.

Sóhajtana szám, de nem mer,
szívem töltve gyötrelemmel,
torkomon görcs, nyelvem nem nyel.

Bűnnek étke, borsos étek,
gyomrom reszket, hányni késztet,
csöppnyi bűn az igaz élet.

Émelygés a halál ára,
vétek s név kell a fejfára,
végzésre nincs appelláta.

Szent Ambrus, ha szónokolna,
értem kegyes szót, ha szólna,
a lelkem sem fuldokolna.

Jézus szeme rám-rámtéved,
lábom, karom mégis téved,
s ágyat vetek az erénynek.

Esős, őrült látomások
locsolnak meg, s lelkem ázott
talaján én egyre ások.

Uram! mint seb, számon épp oly
hasadozó, véres sikoly,
szánt, csak szánt a gyilkos téboly.

Örök tűzre könyved vessed,
lobbantsd lángra pergámented,
kegyes Isten! Tedd meg, tedd meg!

Nyissad füled fáradt szómnak,
ne higyj többé írott szónak,
nézd, lelkemben csupa jó mag.

Sok-sok éj húll, csillag rebben
ezért állok Veled szemben:
nincs esettebb, mint az ember.

Fényt az égre újjad hintett,
ínyemen méz, édes ihlet,
reményem már számban íz lett.

Ítéletet úgy mond rajtam
hogyha széket ülsz is majdan:
verebednek enni adtam.

Szegénykének árpát mértem,
jót akartam, jót nem értem,
bocsásd meg, hogy mégis éltem.

Zelk Zoltán: Mikor felnőtt lettem

Az Újmajor Palota felett közvetlen helyezkedik el (a Károlyi Sándor út legeslegvégén). E versében említi meg a palotai palánkot is. Zelk 1934-től lakott jó 20 éven át Zuglóban, a 30-as években ismerte meg Palotát is.

            Mikor először mentem éjszaka haza     
és elhagyva a várost,
már lenn az Ujmajorban,
mert elkapott hozzá a kedv,
letéptem néhány csillagot,
de aztán hagytam visszaszállni őket:
csak egyszer óriás az ember,
ne éljen vissza erejével,
beértem annyival
– csodálkozzanak reggel majd a népek –,
csokorba kötöttem az eperfákat.
(S hogy mit nem tudnak a kutyák
a máskor acsarkodva deszkarágók!
most gödröt ásva a palánk alatt,
lábamhoz bújtak, csapatban kísértek,
hazáig el nem hagyva lépteim.)
Visszanéztem a kapuból:
minden a helyén: a vagongyár,
a gőzmalom, a bakterház, a lankák,
a Szamos és a Homoród,
s a házak is. Egyetlen lámpa égett:
a degesz tárcájú kupecnél
csapkodták ásszal, tizessel az asztalt.
Aztán mi még? A konyha.
Az asztalon a lábas és a tányér.
Anyám takart szomorúsága:
tudta, felnőtt ember ül asztalánál,
az kanalazza a krumplilevest.