Korábban nem találkoztam azzal a ténnyel, mely révén egy újabb költőről ránthatjuk le a leplet, miszerint ő is lakott Palotán, így büszkén sorolhatjuk az egyre több és ismert nevet, akik többet vagy kevesebbet, de éltek Palotán. Szerencsére az egyre gyarapodó digitális archívumok lehetővé teszik, hogy ilyen, eddig (legalább is általam) nem ismert tényre szert tegyünk, minthogy Tersánszky Józsi Jenő pályafutása gyakorlatilag innen indult, miután Pestre került.
A Digitális Irodalmi Akadémia oldalán elérhető számos műve. A Magvető által 1973-ban kiadott Tollal és Gitárral című verseskötetében két vers is rákospalotai keltezésű, 1911-ben íródtak:
Szemem ha behunytam Most vak az este Ködhályog úszik Sok lámpaszemén S szemem ha behunytam Arcodat, alakod Hiába kereste. Jaj istenem Én síró két gyerekszemem Már elfeled. Most vak az este S szemem ha behunytam Nem látja az arcod, A kebled, a vállad. Nem is akarom Most vak az este Nem is kívánlak Mert kedvesebb nékem tenálad A szomorúságom.
Mért nem fogod meg a kezem? Teli melled, hajló kemény csípőd Az ölelésre rég megérett. Kék udvar hervadt a szemed köré. Tested szeges korbáccsal veri véred S álmodban éjszakánta Ennenvágyad hajol felébed. Tenvágyadban én csókoltam a szádat S a nász, mely nyoszolyádat Kuszára hányja szerte Lányságod hamvát már leverte. Én édesem mondd: alkonyati sétán Amikor gyáván kullogok megetted És sírva csókol a szemem Mért nem fogod meg a kezem És mondod: Jöjj velem, szeretlek.
A Nagy árnyakról bizalmasan című kötete 1962-ben jelent meg, szintén a Magvető gondozásában. A Hatvany Lajosról szóló szakaszban így ír:
„Másutt meséltem el annak az irodalmi előadásnak lefolyását ebben a kötetben. Itt csak kiegészítem a következőkkel. Annak jellemzésére, hogy Hatvany Lajossal milyen más modorban érintkeztünk, mint nálam sokkalta nagyobb tekintélyű írótársaim, elmondom a kirándulásunk végét.
Szóval, megérkeztünk Miskolcról a budapesti pályaudvarra. Hatvany gumirádlit rendel. Mielőtt beleülne, azt kérdi tőlem:
– Maga merre megy, Józsi Jenő?
– Budára, az Iskola utcába és onnan azután Rákospalotára a lakásomra.
– No! Az kicsit messze van! – mondja Hatvany. – De az Iskola utcába elvihetem magát. Üljön föl!
Miközben a kocsiba szálltam, furállottam magamban, hogy ilyen társaságból: Ady, Ignotus, Faragó, Heltai Jenő, pont engem hív meg kocsijába Hatvany.
Nahát beszélgetünk hajtás közben. Egyszerre Hatvany hamiskás mosollyal arról érdeklődik, tőlem, hogy: a miskolci Korona Szállóból, ahol közös folyosón, egymás melletti szobában aludtunk, vajon a megágyazó szobaasszonyt kihez láttam bemenni?
Ahán! – gondoltam. – Ezért hívott a gumirádlerbe engem Hatvany!
Annak idején a szállodák általában a valódi teljes ellátásra rendezkedtek be. Vagyis csinos némberek szolgálták ki a szobák vendégeit, és némi ellenszolgáltatásért mindenben rendelkezésére álltak.
A mi szobaasszonyunk nagyon szép, de túl nagy méretű hölgy volt… De hát leírhatom az esetet úgy, ahogy Hatvanyt tájékoztattam róla:
– Hát nézze! Én nem leskelődtem kifejezetten, de ki-kinéztem a folyosóra, mert cigarettát vártam a pincértől. És így láttam, hogy Ady be sem engedte magához a szobaasszonyt, hogy ágyneműjét megigazítsa. Ellenben vettem észre, hogy Heltaihoz bement, és sokkal huzamosabb ideig tartózkodott nála, mint amennyi arra kell, hogy a párnáit fölrázza neki. Ez már azután volt, hogy… hát…
– Na-na-na! – unszolt Hatvany a gyors előadásra: – Azután, hogy…
– Hogyhát a nő tőlem kijött! – feleltem.
– Szóval, magánál is volt?… Na és?…
Hatvany pont úgy viselkedett a kocsiban velem szemben, mint ahogy két csínytevő diák teszi. Vihogott folyvást, és dobálta magát a kocsiülésen. Tudtam, hogy teljes nyíltságom csak fokozza jókedvét, tehát elkezdtem:
– Tudja, amikor a nő belépett a szobába, hát kissé megriasztott óriási idomaival. Gondoltam: mindig bátor fiú voltam, de ennek a nőnek nekimerészkedni?
– Na és?… Na és? – sürgetett Hatvany folyvást.
– Na és! – mondtam. – Irtó meglepetés ért. Amennyi gyakorlatot szereztem nők körül, és hát, valamit már szereztem, ez a nő minden eddigi esetemet leverte. Ez a nő egy főpapnő volt a szerelmi szertartásban, mindenképp.
– Ugye? Ugye? – szólta el magát Hatvany.
– Ugye? Maga sem hagyta ki őt! – csaptam rá. De Hatvany elhárította a nyilatkozatot újabb érdeklődésével: – És mit fizetett neki? Mesélje?
– Hát nézze! Tíz korona volt összvagyonom. Ebből, előbb nyíltan megmondva ezt neki, fölajánlottam négy koronát! – mondtam neki.
– Na, és meg volt elégedve? – akarta tudni Hatvany.
– Azt hiszem! – bólintottam. – Mert soron kívül maradni akart még nálam!
Erre Hatvanyt akkora kacagás rázta, hogy féltem, kiesik a kocsiból… Gondoltam, ha már ilyen bizalmasak vagyunk egymáshoz, én is megkérdhetek valamit tőle:
– És mondja, Ady vajon miért nem fogadta a nőt?
– Pontosan nem tudom, de azt sejtem, megérkezett hozzá Pestre Diósyné. És félt, hogy besúgjuk neki félrelépését! – tájékoztatott Hatvany és hozzátette: – Bandi ilyen!
Ady Léda nevű tényleges szerelmét hívták Diósynénak, tudvalevő.
De már megérkeztünk a kiszállásom helyére. Hatvany érdeklődött.
– Ha olyan szűken van pénzzel? Szívesen kisegítem magát!
– Köszönöm nagyon! De Faragó holnap délelőtt utal nekem a novellámra a Nyugatnál.
– Hát jól van! – mondta Hatvany. – Csak írjon, Józsi Jenő, minél többet nekünk. Nagyon szeretjük és várjuk az írásait.
Kezet ráztunk, és Hatvany a távozó kocsiból is visszaintett búcsúzásra nekem.”
Tersánszky ezen írása 1912 előtt íródott, mivel Ady és Léda 1912-ben szakítottak. A fenti versei 1911-es datálásúak. De már 1910-ben is Palotán lakott az író:
A Kritika 17. évfolyamának 8. számában (1988) jelent meg Vargha Kálmán: „Mikor nem dühöngök, akkor mindig jó kedvem van”. Tersánszky Józsi Jenő kiadatlan leveleiből c. összeállítása. Ebben szerepel egy levél, amit a szüleinek írt:
Egyszer a háború alatt még bizonyosan járt Palotán. Az 1914-15-ben íródott Naplómban így fogalmaz:
„1915. márc. 4. Reggel 3 óra elmúlt. Rákospalotán minden itt van, amiért küszködöm. Keresztülutazóban. Az úton bolondoztam, társam mutatta, hogy elment az eszem. Vigyázat, akkor nagy előmenetelem van itt. Még megtesznek ezredesnek.”
A 4x-es Baumgarten-díjas és Kossuth-díjas író 1910-1911-ben Palotán élt, így már három „nyugatosa” van Palotának Babits és Kodolányi mellett.