Ráleltem a Volenszky családra az alábbi kép megvásárlásával. A képen egy néni, tán gimnazista unokája és egy kutya látható. A kép hátuljára rávezetve: Volenszky Gyuláné Mancika és S….. 1959, Rákospalota, Bethlen Gábor u. 124.
Volenszky Gyula tanár úr 1927-től élete végig (50 éven át) ebben a házban élt Rákospalotán. 1977.09.09-én hunyt el, a Megyeri úti temetőben nyugszik.
Aranydiplomáját 1974-ben kapta:
Az ELTE Természettudományi karának ülései 1974.07.17 5. o.
A diploma megszerzését követően 1918-1919-ben az VI. ker. Állami Főreálgimnázium tanára volt. 1920-1921-ben a kispesti Deák Ferenc Gimnáziumban, 1922-ben a VII. ker. Kőrösi Csoma Főreáliskolában oktatott. 1923-1924-ben a kőbányai Szent László Gimnáziumban, 1925-től a VII. kerületi Madách Gimnáziumban tanított egészen nyugdíjazásáig. 1927-ig a VII. ker. Tábornok u. 3 alatt lakott szüleivel.
1927.06.17-én a VII. kerületben vette el a palotai születésű és a Bethlen G. u. 124. alatt lakó r. kat. Dallos Margit (Mancika) székesfővárosi tanítónőt. Apja id. Volenszky Gyula (1868-1924) tanár és iskolaigazgató volt, szintén sok helyen megfordult pályája során, többek közt Tordán is, ahol az ifjabbik Gyula 1892.05.21-én megszületett, neje Burger Irén volt. Két fivére volt, a 18-évesen 1911 elhunyt Tibor és Béla.
Az alábbi írás Handi Pétertől a Ponticulus Hungaricus internetes folyóiratban (XIV. évf. 2. szám – 2010. február) jelent meg (eredetije pedig a Liget folyóirat 2005/9 számában).
A Volenszki-epizód Handi Péter Gondolom, egy tanár hamar észreveszi, hogy osztályában ki közömbös tantárgya iránt. Az én matematikatanáromnak, a legendás Volenszki Gyulának meg igazán könnyű dolga volt. Az ötvenes éveket tapostuk mindketten a Madách Gimnáziumban, s ez a bizalmas többes szám volt az egyetlen, ami közös nevezőre hozott bennünket – hogy legalább itt matematikailag fejezzem ki magam. Alkati idegenkedésemet a fontos tantárgytól fokozta Volenszki tanár úr bemutatkozása az első órán: „Nálam nem lesz nehéz jó osztályzatot szerezni – kezdte jellegzetesen lassú, szaggatott beszédmodorában –, egyest az kap, aki nincs jelen. Kettest, aki jól felel. Hármast, aki úgy tudja a számtant, mint én. Négyest, aki jobban tudja, mint én. Ötöst pedig, aki a Muki kutyámnak csontot hoz”. A különösen felépített érdemrendszer zseniális csavarja éppen a kiváló ötös osztályzat elérésének csapdája volt: míg a matematika fortélyait elsajátíthatta a tanuló, csontot aligha szerezhetett azokban az időkben, mivel az szorosan a húshoz, azaz annak krónikus hiányához tartozott. Nem sok esélyem volt a tanár úrnál. Egy alkalommal, amikor megsemmisítően rossz feleletem után a táblától a helyemre küldött, a következőképpen értékelte szereplésemet: „maga még egyest sem érdemel… jelenlétét egy zöld nullával osztályozom”. Mindebből látható, hogy az inkriminált tantárgy és közöttem mély szakadék tátongott. De vajon mit rejtegetett a szakadék mélysége? Talán az általános érdeklődés hiányát? Korántsem. Az érdeklődés éppenséggel nagy lángnyelvekkel lobogott, csak éppen nem a matematika irányában. Színház. Filmek. A művészi alkotás fortélyai. Könyvek mágiája. A humán tantárgyak foglya voltam, és fatalista nemtörődömséggel viseltettem az oktatás egyéb területei iránt. Az is különös, hogy az ötvenes évek szelektált és pártirányított, szűkre szabott kultúra-adagolása egyáltalán betölthette, idealizálhatta egy érettségi előtt álló diák eszmevilágát, szépség-szomját. De azt tette. A bukás következményeit vakon elvetve, az unalom látványos demonstrálásával ültem a matematikaórán, a délutánokat és estéket matinék, vetítések, múzeumok és könyvtárak részegítő légkörében töltve. Az anyám által kissé könnyelműen folyósított zsebpénzem elegendő volt az államilag vaskosan dotált kultúrintézmények látogatásához. És mondom: más nem érdekelt. Így arról sem volt tiszta képem, hogy tulajdonképpen mi folyik az „életben”, a társadalomban. Az egyik matematikaórán, amikor érdektelenségem tűrhetetlenné vált, Volenszki tanár úr megszakította magyarázatát, és aprózó léptekkel padomhoz jött. Megállt előttem, felém hajolt úgy, hogy arca jóformán az enyémbe ütközött. Fakó bajusza és bozontos szemöldöke szinte elfehéredett a bőrét elöntő vörös indulattól, s ahogy megindult belőle a szó, azaz a kezdetben visszafojtott sziszegés, amely fokozatosan hörgésszerű, szaggatott modulációkba váltott, alig visszatartható nevethetnékre ingerelt. „Maga … maga itt ül a jól fűtött tanteremben, lopja a napot – sziszegte –, jó meleg ruhában, fittyet hány a tananyagra, azt hiszi, hogy minden rendben van, táplálják, addig…” Ekkor a sziszegés ordítássá vált, „addig… tudja, mit csinál az én kitüntetett diákom?!” Öklével lecsapott előttem a padra: „követ tör!”… Dióhéjban így értesültem Recskről. A kitelepítésekről. Az élet valódi menetéről. A korról. Azután jobban figyeltem.
Könnyen lehet, hogy mivel az 50-es évek elejére emlékszik vissza a szerző, így a képen látható kutya nem más, mint Muki.
A Madách Gimnázium 1977 óta ítéli oda az özvegy által létrehozott Volenszky Gyula-díjat a legjobb (két) matematikából érettségizőnek.
Sajnos a tanár úrról nem találtam képet, még a gimnáziumi tablóképek sem elérhetőek.
És hogy ki volt a Volenszky tanár úr leghíresebb tanítványa? Íme:
Magyar Hírlap 2003.01.03 36. évf. 2. sz. 17. o.
Erzsébetváros 2016.04.21 25. évf. 4. sz. 16. o.
És végül egy kis humor. A Rákospalota Anno Képei facebook csoportból Békési Tamás hívta fel a figyelmem Koltai Róbert 1991-es kabaréjára. Egy 2020-as Blikk interjúban Koltai elárulta, hogy a Madáchba járt és hogy hadilábon állt a matekkal. Így teljesen világos, hogy a parodizált matematikatanár nem más mint Volenszky. A számunkra érdekes részlet 6:30-nál kezdődik.
Kiegészítés:
Hraskó Péter tanár úrtól kaptam egy képet Volenszky Gyuláról, amit ezúton is köszönök. Hraskó úr 1947-50 között járt a Madáchba és volt Volenszky tanítványa. Ezt írta a képhez: „Én ambicionáltam a matematikát, Volenszky mégis osztályzat helyett sokszor azt írta a dolgozatomra, hogy „tőled többet várok”. Akkor is, amikor hibátlanra sikerült.” Ahogy Karinthy a humorban nem ismert tréfát, úgy Volenszky vélhetően a matematikával volt így.
