Próbáltam összegyűjteni olyan politikussá vált személyeket, akik valamilyen formában kötődnek a kerületünkhöz, életük egy része itt zajlott.
Für Lajos, eredetileg történész, 1930-2013
A Tanulmányok Rákospalota és Pestújhely életéből c. kiadvány 1974-ből, szerkesztője: Dr. Czoma László. A „Rákospalota mezőgazdasága” c. részt Für Lajos írta. Für Lajos alapítója volt az MDF-nek, aminek aztán Antall halála után ügyvezető elnöke is volt. 3 éven át az ország honvédelmi minisztere volt 1994-ig. 1961-ben került Pestújhelyre, ahol ’56-os szereplése miatt „bűnhődött” pár éven át, mint általános iskolai tanár, eztán vette fel soraiba a Magyar Mezőgazdasági Múzeum. Az MTA-doktora lett később.
Szentágothai János, eredetileg anatómus, 1912-1994
Szentágothai János professzor Pestújhelyen született. 1950-ben kapott Kossuth-díjat a sok más díján túl, mint pl. az Oxfordi Egyetem dísztoktori címe. Az MTA elnöke volt 1977-1985 között, majd képviselő és a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja lett. Az MDF színeiben indult az 1990-es választásokon és szerzett mandátumot.
Antall József (ifj.), eredetileg muzeológus, 1930-1993
Az első szabad választásokon miniszterelnökké választott politikus Pestújhelyen született, 1956-os működése matt őt is eltiltották a tanári pályától. Ezután lett muzeológus a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, aminek később főigazgatója lett. 1989-ben lett az MDF első elnöke. Lefektette a legújabb kori köztársaság demokratikus alapjait és 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Betegsége nem engedett meg neki hosszú politikusi pályát.
1931-ben alapító tagja volt a Független Kisgazdapártnak. A II. vh. során sok ezer zsidó menekítésében vett részt, menekültügyi kormánybiztos volt. A háború után rövid időn át újjáépítési miniszter volt, 1945-ben a Népgondozó Hivatalt vezette, ami a magyarországi német kisebbség kitelepítését intézte. Vezette az FKgP-t és a Magyar Vöröskeresztet is. 1924-ben házasodott nejével Pestújhelyen.
Szücs István, eredetileg köztisztviselő, 1867-1953
Ifj. Antall József anyai nagyapja. Zsidó származású, gyermekként katolicizált, 1901-ben vette fel a Frankl vezetéknév helyett a Szücsöt. Bölcsész végzettségű, tanított is, majd köztisztviselő lett. Az 1900-as évek első tizedének második felében került a Széchenyi-telepre és vette el Staudinger Jolánt. Pestújhely egyik alapítója. Pestújhelyen számos dolog Szücs Istvánnak köszönheti létrejöttét, 1915-től utca viseli nevét. A PöSöC alapítótagja, az első állami óvoda kifundálója. Apponyi Albert minisztert személyi titkára, Klebelsberg Kunó alatt helyettes államtitkár volt. 1926-35 között országgyűlési képviselő. Rákospalotán nyugszik.
A családja 1936-ban költözött Pestre, Újpesten a Könyves Kálmán gimnáziumba, majd a Wágner Manóban érettségizett Rákospalotán. Feleségének a József Attila moziban udvarolt. 1956-os működése miatt 1958-59 közt nem praktizálhatott, majd utána egészen 1990-ig Újpesten volt ügyvéd. 1990-től megszűnéséig az FKgP elnöke volt. Öccsét, Sándort 1996-ban FKgP színekben indította a választásokon Palotán. 1998-2001 között földművelésügyi miniszter, 1990-2002 között országgyűlési képviselő.
Balassagyarmatról származik, 1895-től már biztosan Palotán ev. lelkész. 1910-18 között országgyűlési képviselő, a Tanácsköztársaság idején lecsukják. 1928-ban New Yorkban részt vett a Kossuth-szobor avatásán, az elnökkel is találkozott. kerületünk díszpolgára. Egész életében a negyvennyolcas Függetlenségi kör tagja volt.
Tanító lett, felkerült a budapesti tanfelügyelőségre 1913-ban, 1919-ben a Tanácsköztársaság idején megszűnt az állása, ekkor kezdett politizálni, Rákospalota képviselője volt 1920-22 közt. 1922-44 között az I. ker. Állami Tanítóképző Intézet gyakorló iskolájának a vezetője. Antiszemita, a szélsőjobb meghatározó politikusa volt.
Nagyváradi születésű, tanulmányait követően postatiszt, majd író lett. Hírlapíróvá 1919-ben lett, ezután kezdett politizálni. A Területvédő Liga munkatársa volt, 1922-ben került fel Budapestre, 1922-26 között nemzetgyűlési képviselő. A ’30-as évek ismert horthysta politikusa lett, majd Gömbös belső köréhez tartozott. 1935-ben lánya esküvőjén az Amerikából hazatért Drozdy Győző volt a tanú. Rákospalotán hunyt el 1940.02.25-én.
Gyanítom sok lokálpatrióta palotai elmerengett már azon, hogy milyen is lehetett Palota a középkorban, honnan is jöhetett ez a településnév, de források hiányába csak bizonyosság nélkül szárnyal fantáziánk. Vagy mégsem? Szedjük össze az apró infómorzsákat, s lássuk mi sül ki belőle.
Jelen cikkben két nagyobb fejezetben tágabb értelemben is körbejárom, hogy mit lehet tudni Palota névadó épületéről. Az első nagyobb lélegzetű fejezetben a tények mentén mutatom meg, hogy hol is állt az épület. Nyelvészet, régi térképek és levéltári kutatás. A második kisebb fejezetben a megérzéseim mentén próbálom leírni, hogy milyen is lehetett ez az épület. Ezen elképzelések építész lévén szakmai megérzésekből táplálkoznak, s amolyan munkahipotézisnek szánom. Mindenki elmondhatja ezzel kapcsolatos észrevételeit, pro vagy kontra érveit.
I. HELYSZÍN
Nyelvészet A ‘palota’ szóalak hódító világkörüli útját, mely egyik leágazása a település(rész)ünk neve lett, Róma híres dombjának elnevezéséből indult, ahol is Augustus óta a császárok udvara állt, s ez a Palatium. Innen származik a görög palation (‘császári udvar’), majd kerül be a környék, a Balkán-félsziget szláv nyelveibe feltehetőleg polata formában, mint királyi, főúri lakóház, mely nagyságával, díszítésével és berendezésével kiemelkedik az egyéb – akkor még eléggé szegényes – házak sorából.
A honfoglalás környékén, már itt a Kárpát-medencében kerül be nyelvünkbe palota formában, s jelentése sem változott, de idővel kiegészült a főúri lak díszterme ill. díszes ebédlője jelentéskörrel is. Nincs ezen jelentéskör másképp egész Európa más nyelveiben sem. A szó nyelvi definíciójából közvetlenül nem következik, de szubjektíven ezen épületet jellemzően emeletesnek is érezzük.
A korabeli Nyír nevű településnek már a magyar nyelvben meghonosodott palota szót felhasználva adtak új nevet Loránd ispán idején, s feltehetőleg nem is ok nélkül. Az, hogy ezen névadás tudatos vagy spontán volt, nehéz eldönteni, s nem is tárgya jelen kis írásnak. Ez a névadás nem volt egyedi jelenség, hisz talán egy kezünk nem elég arra, hogy megszámláljuk a valaha volt kárpát-medencei Palota nevű települések számát. Egyik leghíresebb Veszprém és Székesfehérvár között, a Bakony keleti oldali hegyei között fekszik.
Ezen településnév első írásos említése egy 1346-os oklevélben történik meg, melyből fontos információkat kapunk a település korabeli történetéhez. S ezzel észrevétlen át is lépünk a következő, a levéltári anyagokat taglaló fejezetbe.
Levéltár A település nevének első említése mellett eme oklevélből az is megtudható, hogy az ekkori tulajdonosa Loránd ispán, akinek ezidőtájt indul be a budai karrierje. 1337-től kimutathatóan rendszeres tagja a budai tanácsnak, s ő lesz a mindenkori király által kinevezéssel kézben tartott rektorság megszűnése után az első, maga a város által választott bíró, 1347. február 18-án már az, s mivel a bíró választás mindig tavasszal Szent György napján április 24-én volt, nem kizárt, hogy tárgyi oklevél keletkezésekor már az. Ezt követő évtizedekben rendszeresen bíró a csekély számban fennmarad oklevelek tanulsága alapján.
S ha ez a település „Palota”-ként lett nevesítve, akkor kellett lennie egy olyan épületnek is, ami miatt így nevezték el. Azaz legkésőbb már ekkor állt az épület, s teljes pompájában, s így ez válhatott Loránd ispán kialakuló birtokrendszerének központja. Ezen birtokrendszer legnagyobb kiterjedésében a mai kerületnél is nagyobb volt, például délen egy ideig ide tartozott a mai Paskál és környéke is. Loránd leszármazottai egyre kevésbé tudták megtartani a birtokot, de nagy valószínűséggel a magot, s az épületet a török korig birtokolhatták valamilyen formában. Ebből az is következik, hogy eddig az épület lakott is volt, s emiatt karban is tarthatták.
A török kor kezdetével megszűnik minden a Lorándfiakhoz akárcsak közvetve is köthető írásos nyom. Így feltételezhető, hogy az épületet sem lakták a török kor alatt, mivel az ezután ismert tulajdonosainak már nem ez volt a birtokközpontja. A XVI. század közepén Ali bin Nasuh budai tímár birtoka volt, mint puszta. Magyar tulajdonosai nem ismertek, 1619-ben Koháry Pétert iktatták be Palota birtokába, majd 1633-ban Újfalussy Gergely kapta a nádortól, kik érthetően nem itt a török fennhatóság alatt rendezték be rezidenciájukat.
A következő közvetett nyomhoz nagyot kell ugranunk az időben, egészen 1931-ig, mikor is a református egyház által kiküldött templom-összeírásban az óvárosi református templom kérdőívében a ‘ha régi templom is volt, az erre vonatkozó feljegyzések’ rovatba az alábbiak kerültek lejegyzésre[1]:
Ősi temploma volt, mely a török uralom alatt tönkrement, azután a lelkész „magánházban papolt” (1). Később „a budai királyok idejéből fennmaradott régi rongyos palota fennálló részébe” (2) jártak istentiszteletre, majd 1718-ig egy nádszínben tartották istentiszteleteiket, akkor aztán egy fatemplomot építettek.
(1) L. Dvornikovics püspök jelentését Kollonicshoz 1700. (2) L. az egyházmegye egy régi jegyzőkönyvében.
Palota 1705 körül a Rákóczi-féle szabadságharc következményeként lakatlan, 1712/1713-ban nincs református lelkésze, s 1718-ban épül meg a fatemplom. Ezek alapján a következő kronológia kör vonalazódik. Az 1700-as századforduló környékéig magánháznál tartják az istentiszteletet, 1705 és 1712 közötti időszak egy részében használták a ‘rongyos palotát’, majd 1713 és 1718 között egy nádszínben volt az istentisztelet.
Azaz az épület az 1700-as évek elején még állt, s egy részét biztonságosan tudták használni.
Körülbelül erre az időszakra utal a következő bejegyzés is. A tanúkihallgatás 1717-ben történt, de egy 1703-ban történt eseményről, mely során említésre került egy kőház is. Itt a kőház csak annyit jelöl, hogy szilárd, s nem fa szerkezetű. Ez össze is cseng az előbbi kronológiával, miszerint a szabadságharcig megtárnak használták, s a visszatelepülés után egy rövid időre itt lehettek a reformátusok istentiszteletei [2].
A következő említés szerint a Pest–Pilis–Solt vármegye 1728. évi regnicoláris össze-írásában a Palotát leíró részben az alábbiakat olvashatjuk [3].
A possessioban, mint a lakosok eskü alatt vallották, van egy kúria, romjai ma is láthatók. Nem tudják, milyen földek voltak számára kihasítva, de attól az időtől kezdve, mióta földesuruk megengedte, a nevezett kúriához tartozó földek használatát, évente a többi census mellett egy karmazsin bőrt kellett a földesúrnak adniuk.
Azaz létezik egy kúria, de ilyen jellegű épület csak egy volt, nem említettek többet. 1749-ben Újfalussy László utód nélkül hal meg, így a fiskális birtok, s vele együtt Palota is visszaszállt a Kincstárra. Ekkor a pozsonyi kamara által lefolytatott több tucat oldalas tételes birtokfelmérés történt, melyben a palotai részben újból felbukkan egy uradalmi ház is. Megpróbáltam átírni és lefordítani az ide vonatkozó bekezdést [4].
Secundo datur Domus allodialis ex duobus cubiculis, et culina constans antiqua ex tegulis crudis structa fundamentum attamen=== Lapideum in vicinitate contigua cellarium muratum habens hanc nunc Textor in habitat gratis, ut penit(-)us non corrumpatur.
Item habetur unum stabulum recenti(orib)us tectum quod una cum allodio et cellario m(iserabile) statu p(re)senti estimabatur iuxta text(imonia)les sub L(iter)is A, B et C.
p(ri)mo
Opus architectorum á ..................... 160
s(ecun)do
Opus Murariorum á ....................... 204
t(er)tio
Fabri Serary á ............................. 4
qu(ar)to
Mensary .................................... 2,50
In S. .......... 368,50
Másodrészt: stabil, ősrégi kétszobás és konyhás uradalmi ház nyerstégla alappal. Kőfalú pince található a szomszédban, melyben most ingyen lakik a takács, hogy a belső részek ne romoljanak tovább.
Van egy felújított tetejű istálló is. Az uradalmi (épület) és pince felújításának jelenlegi becsült munkái és költségeit az A, B és C rovat tartalmazza az alábbiakban:
először
Építész munkája ......................... 160
másodszor
Kőművesek munkái ........................ 204
harmadszor
Lakatos munka ............................. 4
negyedszer
Felmérés .................................. 2,50
Összesen ........ 368,50
Ez a 368 forint 50 krajcár (azaz 0,83 Ft) mai értékben kb. 4,5 – 5,0 mFt lehetett akkor [5].
Térképek Az eddigiek ismeretében nézzük meg az Első Katonai Felmérés Palotát ábrázoló részletét.
A fentiek ismeretében nem nehéz elképzelni ill. elfogadni, hogy a levéltári irodalomban 1749-ig többször dokumentált épületet egy 45 évvel későbbi kiadású térképen megjelenő – s eddig beazonosítatlan épületet jelölő – épületjellel azonosítsuk. De szerencsénkre ennél van egy meggyőzőbb bizonyíték is. Ezt a fenti térképet sokan ismerhetik a netről. Ez a felmérés korabeli egyetlen hivatalos másolata (Reinzeichnung Kopie), s egy kicsit a megjelenés küllemére fókuszáltak jobban a másolók. Vegyük elő az eredetit (Original Aufnahme), amit 1783-ban a Kinszky ezredből vezényelt Abaffy főhadnagy a felmérő csapatával itt a helyszínen készített, s most Bécsben őriznek. Ezen anyag másolatának rendelkezésemre bocsájtásáért külön köszönet illeti Jankó Annamáriát.
S ha itt megtekintjük ugyanazon épületet, azt láthatjuk, hogy mellette egy kisebb piros színű, azaz kő vagy tégla anyagú épület is állt. S most vessük össze az 1749-es leírással. Kőfalú pince található a szomszédban. Ezek után bátran kijelenthető, hogy megtaláltuk Palota névadó épületének pontos helyét. Ez ma nagyjából az alábbi légifotóra felrajzolt piros körön belül lehetett anno.
De legyünk ennél alaposabbak, mivel, ha nagyot állítunk, azt alaposan alá is kell támasztani. Vizsgáljuk meg a lehetőségeket egy logikai mátrixban is az alábbi két kérdésre adható válaszok mentén.
1: A térképen látható épületjel ezt az épületet ábrázolja vagy sem?
2: Megérte a térképkészítés korát az épület vagy sem?
2
I
N
1
I
OK
Ha nem ez az épület, akkor melyik épületjel ábrázolja ezt az épületet, vagy miért nincs ábrázolva; továbbá mit ábrázol ez az épületjel?
N
Nem létezik ilyen eset.
Milyen épületet ábrázol ez az épületjel, s miért nincs róla semmiféle levéltári anyag?
Mint látható, abban az esetben, ha a térképi jel nem ezt az épületet ábrázolja, akkor több újabb kérdés merül fel, amire válaszolni kellene, míg az ellenkező esetben semmiféle újabb megválaszolandó kérdés nem merül fel. Ebből Ockham beretvájának elvét alkalmazva a legvalószínűbb eset az, hogy az épületünk még éppen megélte a térképkészítés idejét és nagy szerencsénkre fel is került arra.
Ezzel két legyet is ütöttünk egy csapásra, hiszen a helyszín megtalálásával megoldódott a rejtély, hogy mi lehetett az EKF térképén az a kereszttel ellátott piros épületjel. Persze a kereszttel kapcsolatos rejtély továbbra is fennáll.
Időben a következő térképen, mely az 1815-ben készült, már nem látható az épület. Tartalmában minimálisan változott, de megjelenésében sokkal jobb minőségű az alábbi 1820-as térkép.
Itt már a Fő utca mindkét oldala beépített. A két időpont között, s feltehetőleg már a Károlyiak idejében itt jelentős mértékű tereprendezés történt, s ennek során bonthatták el az épületet, s szedték le az eredeti terepszintet majdnem vízszintesre. Ez érintette a Fő utca ezen szakasza mindkét oldalát, a Kossuth utca volt református templomtól a néhai Hampel-villáig tartó szakaszát és a mai Kertköz utca és Lóvasút utca mindkét oldalát. Néhány árulkodó jel még ma is látható, ha a Fő utcáról bekukkantunk a Kál közbe ill. megnézzük a Kossuth utca 8. eredeti terepszintjét egy arra történő séta alkalmával.
Annak ellenére, hogy ezen a területen folyhatott a középkori Palota gazdálkodói élete, s biztos sok nyom is kerülhetett a földbe ez idő alatt, semmi régészeti nyom nem található itt az egyedüli Kajár utca 7. (Pozsony utca torkolata) kivételével (lásd a fenti légifotón a balra lent piros pöttyökkel bekarikázott részt!). Eddig tarthatott a tereprendezés ezen az oldalon.
Egy pillanatra tekintsünk rá egy az EKF előtt 1775-ben készült Pest melletti hadgyakorlatokhoz készült térképre. Itt is feltűnik ezen a helyen két épület, persze eddig nem lehetett tudni, hogy ez azonos az EKF-en beazonosított épülettel.
Kőrakás Itt kell tennünk egy kis kitérőt, hogy tisztázzunk egy dolgot. A megtalált épület igen nagy valószínűséggel nem köthető a Kőrakás-dűlő névhez, annak nem lehet szerintem névadója.
A fenti régi térképeken mindenhol látható az az akkortájt szőlőnek használt terület, amin ma a Leánynevelő található. Ezen túlról, a mai Károlyi Sándor úttól indult maga a dűlő a Megyerre vezető akkori út és a patak közötti területen egészen a mai Újpesten a Sporttelep utcán túli területig, az Attila utca képzeletbeli meghosszabbításáig. S ezen terület Palotához eső felén, a mai Platán utcai tömb helyén találta meg Pósta Béla a tatárjárás után felhagyott, tekintélyes méretű árpád-kori soros temetőt. A soros jellegű temetőkhöz nem tartoztak templomok, azaz itt sosem állt az. A fennmaradt jegyzőkönyvek alapján azonban több sírt érintően olyan nyomok vannak, mely ásásra, felülépítésre utalnak. Így ezen a területen egy felépített, majd idővel elbontott építmény lehetett. Ezen építményt annyival a tatárjárás után építették, hogy a temető emléke már nem élt az itt lakók emlékezetében, de sem az 1775-ös legrégebbi ezen területet ábrázoló első térképen, sem az EKF szelvényein nem látható még romként sem. Az EKF mind a fóti rossztemplom dűlői romot, mind az alagi romtemplomot jelzi rudera felirattal, s az 1775-ös térképen az alagi rom mindenképp ki vehető. Ha itt lett volna számottevő rom a két időpont környékén(1775, 1783), akkor az felkerült volna a térképekre.
Levéltári irodalom nem jelez olyan épületet, amivel ezt azonosítani lehetne, s a vélelmezhető létezésének időtartama is jóval kisebb, mint a tárgyi épületünk, így nem lehetett mérvadó épület; de mivel egy magaslaton állt, mely korabeli környezetének a legmagasabb pontja lehetett, így korának nem is egy egyszerű általános épülete lehetett. Ezen valaha volt épület az eredeti dűlő területén belül volt, míg a rongyos palota innen a dűlő határától legalább fél kilométerre helyezkedett el anno. S mivel a Szentmárton-hegyen állott, szintén a tatárjárás után felhagyott templom helyén még a mai napig is találni köveket, így ezen a századforduló előtt és után elhordott területen is sokáig lehettek kövek a területén – eleinte kupacban, idővel, ahogy elhordták építkezésre, már csak nyomokban – s adhatták a dűlő nevét.
Ezzel első, a tényeket tárgyaló résznek a végére értünk.
II. ÉPÜLET
Előre bocsátom, hogy az itt következő rész nem lehet más, mindenképp spekulatív; de a gondolatébresztés ezzel a célom, egy amolyan vitaalap. Lehet a leírtak mellette vagy ellene érvelni, s az érvek mentén kihozni a lehető legtöbb infót a rendelkezésünkre álló ismeretekből.
A fennmaradt levéltári anyagból nincs utalás az épület emeletes voltára, a fenti birtokösszeírásban két szobát és konyhát említenek, s kicsit korábban is kúriáról beszélnek, ami jellemzően földszintes épület. Azaz a török-kor végére már mindenképp földszintes lehetett az épület. De mint fent a nyelvészeti részben láthattuk, a palota díszes, azaz látványos, s jellemzően emeletes épület. S nagyon ilyennek kellett lennie, ha az egész települést erről az épületről nevezik el idővel.
Feltételezett építtetője vagy kibővítője Loránd ispán Budán lakott. S vélhetően az itt újonnan kialakuló rezidenciáját is a budai minták alapján alakíthatta ki. Így nézzünk körül építészeti szempontból egy kicsit Budán. Német eredetűek lakják, kereskedelmi kapcsolataikkal szorosan kapcsolódnak az ekkorra már megalakult Hansa Szövetség szász városaival, s feltehetőleg budai lakóépületeik kialakításában is jelentős hatással lehetett az ő stílusuk.
Milyen lehetett ekkor egy budai lakóépület? Buda ilyen szempontból elég jól kutatott. Épületei utcára merőleges tetőgerinccel a telek oldalhatárán és utcafrontján állt; jellemzően már emeletesek, s a földszint akár szilárd (kő vagy tégla) anyagú is lehetett, az emeleten megjelenhet már a favázas szerkezet is, akár kis konzolos előre tolással; a fa váz és kitöltő tégla anyaghasználat váltásait akár színváltások is követhetik. Az emeletre ekkor még feltehetőleg a földszinttől elkülönülően kinti lépcső vezet fel a konzolos vagy oszloppal alátámasztott felső tornácra.
Megérzésem, véleményem szerint egy ehhez hasonló leírású épület lehetett itt is. Az már kideríthetetlen, hogy ki kezdhette el az épület építését, de vélhetően ha Loránd ispán nem újonnan építtette, akkor jelentős mértékben kibővíttette azt a fent leírt épületkarakterhez igazodóan. A földszint mindenképp boltozatos kialakítással téglából készült, ami sokáig fennmaradt. Az emelet favázas szerkezettel készülhetett, ami a török kor alatti karban nem tartás miatt elévülhetett, s talán elbontásra is kerülhetett. Ezt támasztja alá az 1728. évi regnikoláris összeírásában említett kúria megnevezés is.
Amit tudunk az épületről:
a) a XIV. században épült vagy ekkor jelentős mértékben kibővítették;
b) építtetője/kibővítője német kulturális közegben és anyagi jóllétben Budán élt;
c) megjelenése a kor szokásaihoz mérten is feltűnő lehetett;
d) nincs alápincézve, nyerstégla alapja van, a pince külön épült tőle valamikor;
e) a földszintje évszázadokig megmaradt és használható volt;
Azt gondoltam, hogy mivel már nem igen vannak olyan öregdiákok, akik emlékezhetnek az 1934 előtti évekre – ami a gimnáziumot és annak környezetét illeti – itt az idő még inkább tisztázni, hogy melyik épületek voltak azok, amelyeket előszeretettel fotóztak és kerültek képeslapokra még az 1900-1920-as években, mely épületek épültek a legkorábban.
Az 1847-es községi térképen a mai vasút és a Széchenyi tér közötti részen három bejegyzést tettek utólag. Berajzolták az 1850-es években a vasút melletti hutirai Lukácsy Sándor-féle telket, amin a kertészeti egylet működött (mai Sín-Sződliget-Lukácsi S. u. által határolt terület), berajzolták a Fő út déli oldalára szánt háztelkeket, illetve szerepel szintén „Hutiray” nevén a Szabóéknak később átengedett telek:
Az alapító Dr. Szabó Alajos fia, Géza 1879-ben hutirai Lukácsy Gizellát vette feleségül, így került a későbbiekben Lukácsy Sándor földje – a mai Bartók és a Fő utca közötti terület – Szabóékhoz (hogy ez hozomány, adásvétel, vagy más jogcímen bonyolódott, arról sajnos nincs információm).
Az 1860-as községi térkép, jelölve rajta a család tulajdonában álló terület. Az is látható, hogy a Fő út déli oldala 10-12 év alatt szépen kiépült:
Dr. Szabó Alajos 1869 előtt jutott hozzá palotai nyáron használt villájához, mert ekkor már az állatorvos-tudományi intézet hallgatói neve napján Palotán köszöntötték fel (Fővárosi Lapok 1869.06. hó 562. oldal). Biztos, hogy az egyik ismerős ajánlotta a másiknak a Palotán történő letelepedést, vagy nyári lak vásárlást. Pl. Dr. Nádaskay Béla és Dr. Varga Ferenc (kik Szabó nyugdíjazását követően lettek igazgatói az Állat-gyógyintézetnek) vélhetően Szabó javaslatára költözhetett a Villasorra. 1874-ben már Palotán lesz a villájuk kertjében Béla fia öngyilkos, 1879-ben pedig itt halt meg a neje, Sartory Sarolta. Szabó akkor, amikor az igazgatói székből nyugdíjba vonult álmodta meg az tanulókört, majd az iskolát. Ezt vette át veje Wágner Manó 1892-ben, majd az ő fia Aurél. A család tulajdonosként vitte az pénzügyeket, mindig külön igazgató gondoskodott a tanintézetről. Először elemi, majd kisgimnázium, végül főgimnázium lett az iskola, 1915-től az elemi és polgári iskolai részleg fuzionált a községi iskolával.
Az 1883-as községi térkép, jelölve rajta az iskola területe (már a Bartók Béla u. túloldalán levő játszótérrel, valamint látható, hogy időközben megváltak pár felparcellázott telektől is a mai Fő út és Bartók B. utca sarkán):
A „Rákospalota adóközség Káposztás Megyer pusztával, birtokrészleti jegyzőkönyv”, mely a fenti térképhez készült összeírás, tartalmazza azt, hogy a 487-es és 488-as házak és azok telkei voltak Szabóé. Ez 3 házat jelentett tehát, két az utcára merőleges téglalap alakú épületet, illetve még egyet, a középsőt, mely egy hátsó épülettel volt egybeépítve, így L alakot formáztak.
Az 1884-ben kiadott iskolai értesítő címlapján szereplő kép (a ház bal oldala le van kerítve, lehet, hogy a pedellus lakás, de lehet, hogy akár a Szabó Alajosnak fenntartott rész volt):
1905-ös kép az ebédlőről és a verandáról:
Ez pedig már 1895-ös kép (a iskola 3 épület előtt kerítés ill. fakorlát):
Ez a kép szintén az 1895-ös iskolai értesítőből van, amin láthatjuk, hogy az utca túloldalán levő üres telek volt a játszótér:
És a képekből az is kiderül, hogy a földszintes ház, amiben az étkező is volt a verandával, csak középső emeletes épület hátsó része (folytatása) lehetett, mert nem látni az épület mögött másik, magasabb épületet. Az utcára merőleges emeletes épület lehetett az internátus, míg a két utcafronti földszintes épületben folyt az oktatás. A praktikusság mondatja ezt velem, az emeleten a magántanulók, míg a földszinten a rendes tanulók ágyai lehettek nagyobb szobákban. Persze ez egyelőre találgatás.
A 25-ös ház esetén láthatjuk, hogy a ház végében található magas kémény egészen napjainkig megvolt, Aztán valószínűleg mikor elkészülhetett az új iskolaépület a ’30-as években, az internátus emeletét lebontották és a 23-as és 25-ös épületeket az utcafronton összekötötték, így egy U alakú ház alakult ki. A hátsó traktusban levő épületeket a felismerhetetlenségig változtatták az elmúlt 150 év alatt, funkcióhoz igazítva.
A 19/21-es ház viszont szinte az eredeti alakját mutatja, igaz a nyeregtető félnyereg lett (avagy a 21-es épületet még a századelőn átépítették, hogy az internátus felé nézzenek a nyílászárók és a tető se nyúljon túl a telekhatáron.
Ezen a képen pedig jól látszik a hármas egység, ezért s volt a középső épület az emeletes, hogy harmonikus legyen a látvány. A téglakerítés kovácsoltvas elemekkel és a lépcsős piramis oszlopfejek több helyen most is megtalálhatóak Palotán.
Ezen az ábrán pedig összefoglaltam a fentieket, hátha így érthetőbb, hogy mi hol és hogy helyezkedett el 100-150 évvel ezelőtt.
1934-ben aztán megépült a mai „réginek” titulált háromszintes gimnáziumi épület, mely a Bartók Béla utcáról nyíló kertkapun közelíthető meg. 1968-69-ben pedig felépült a legújabb szárny, ami már a Fő út 70. szám alatt várja a tanulókat.
Nincs még egy iskola mely lassan 150 éve egy helyben álljon mégis épületei ilyen szétszórtan, nagy területen helyezkednének el.
A kiállítás 2023.05.19-21. közt volt látható Rákospalotán a Csokonai Rendezvényházban. A Szent István Bélyeggyűjtő kör és Bencefiné Vaszkó Éva Mabéosz alelnök kedves meghívása nagyon jól esett, próbáltam gyorsan felnőni a profi kiállítókhoz. Kapcsolódva a kiállításhoz a legújabb, az alkalomhoz kapcsolódó szerzeményeimet meg is mutatom:
A kiállításról készült – ahol a paravánokon az én anyagom volt látható – pár képet kölcsön vettem a közösségi médiából:
Sok FB használó a vele történt mindennapos eseményeit egy megosztással pillanatok alatt tudatja a nagyvilággal. Jönnek a lájkok, megvan a boldogság, hisz ’együtt rezonálok a világgal’. Ezen vágy nem újkeletű, csakhogy régebben keveseknek adatott meg. Minél régebben, annál kevesebbel történt meg, s annál komolyabb esemény kellett hozzá, s ha még évekkel későbbi reakciókkal is, de olykor előfordult az is. Egy hasonló eseménybe „keveredett bele” Palota is, amúgy csak érintőleg. De lássuk mi is történt úgy bő másfél évszázada.
Az 1850-es évek közepe táján egy bizonyos Edward Dicey1 nem sokkal a Cambridge-i tanulmányai befejezése után későbbi író munkásságához tapasztalatszerző útra indult Európa felénk eső részére, s ennek során hazánkat is meglátogatta. Ez leginkább Pest-Budán eltöltött napokat jelentett halottak napja környékén, s ennek keretén belül egyszer kiruccant vidékre is. S hova máshova, mint Palotára. Legalábbis ő úgy gondolta.
Utazásairól több cikket is írt, így magyarországi kalandjáról is külön Glimpses of Magyar Land (Pillanatképek Magyarországról) címmel. A Budapest Történetének Bibliográfiája kivonata alapján a cikk először 1859. novemberében jelent meg egy mára már teljesen feledésbe merült újságban, a Geopharmacy Lodge-ban. A cikk rövid ismertetése: „angol utazó részletes ismertetése Pest-Budáról a szabadságharc után; a főváros hangulata, a fő utcák új palotái mellett elhanyagolt, ósdi házak; éjszakai élet; Rákospalota–Újpest (Károlyi-birtok) leírása”. A cikk magyar részről az örök feledés homályában maradt volna, ha Dicey később, mint már neves író a híres és Európa szerte ismert MacMillian Magazinban 1866. márciusában újból meg nem jelentette volna, s ami már el is jutott hazánkba. Erre már a Budapesti Szemle egyik 1866-os számában A. L. tollából egy karcos lapszemle jelent meg. Erről a BTB kivonata: „A cikkíró pincértől, kocsisoktól kapott felvilágosításai alapján semmi nevezeteset nem látott, felületes ítélettel mindent leszól: pesti házakat, utcákat, öltözködést, műveltséget”. Ez nem éppen egy hupikék hüvelykujj, inkább egy mélynarancs mérges fej, de reakció. Ezzel nincs vége a cikk életének, mivel Trianon után a magyarok nemzetközi megítélésének tárgyaláskor sokszor előjött még, de ennek részletezése nem tárgya jelen kis írásnak, csak egy példa arra, hogy hogyan jelenhetünk meg a nagyvilágban. A cikk itt2 olvasható angolul a Macmillian Magazin tárgyi számának digitalizált változatában a 376. oldalon.
S most nézzük a Palotát érintő részt3:
„Egyik nagyváros nagyon hasonlít a másikra; és, mint mondtam, Pest nagyon kevéssé különbözik attól, hogy bármely más azonos nagyságú várostól megkülönböztethető legyen, kivéve a nép sajátos viseletét. Miután a pár nap alatt elég jól kimerültem, – addig sétálgatva az utcán, míg már kívülről nem ismertem őket – megkértem egy ismerősömet, hogy mutasson egy olyan helyet a környéken, ahova ki tudok kocsikázni megnézni azt. Mindenekelőtt közölte, hogy nem tud olyan kirándulást ajánlani nekem, amit érdemes lenne megtennem; s miután biztosítottam afelől, hogy csak látni szeretném a környéket, és nem érdekel, hova megyek; akkor javasolta, hogy menjek el Palotára, a Károlyiak vidéki székhelyére. A tanácsot, ahogy ez történt is, jól adták; egyetlenegy félnapos kirándulás sem mutathatna meg többet a Pest környéki vidékből. A város új, szép része, mint olyan, a Duna közelében fekszik; a külvárosok messze beljebb húzódnak. Alacsony, fehérre meszelt és vörös csempés házakkal teli, hosszú, széles utcák vezetnek ki a nyílt vidékre. Útvonalunk a Bécs felé vezető főút mentén volt, amely Magyarország legfőbb postaútja; és mégis alig jutottunk túl a házakon, amikor a Csüggedés Mocsarábana találtuk magunkat. Az út helyenként térdig érő homokban és sárban futott; lazán kövek hevertek középen, nagy keréknyomok húzódtak mindkét irányban. A nyitott hintóm szerencsére könnyű volt – és majdnem végig szemetelt is az eső – különben a hintó elé fogott két erős ló aligha tudott volna minket húzni. Az út azonban a karbantartás hiánya ellenére mégsem volt használaton kívül; zsúfolásig tele volt szekerekkel és omnibuszokkal, amelyek ide-oda jártak a főváros és annak Újpest nevű külvárosa között.
Az utat nem javították meg, mivel Magyarországon valahogy nem kell rendben tartani az utakat; ez volt az egyetlen magyarázat, amit el tudtam képzelni. Utunk a nagy város temetője mellett vezetett el. Aki Németország felől érkezik, annak teljesen megdöbbentő lehet ezen temető lepusztultsága. A hely sivár kinézetéből – gazzal benőve és elbozótosodott sövényekkel körülvéve, törötten és foghíjasan — azt gondolhatta volna, hogy a temetőt már nem használják; mégis, alig néhány nappal azelőtt mintegy harmincezer ember gyűlt össze itt Halottak napján, hogy imádkozzanak a halottakért. Mindenütt ugyanaz a mozdulatlanság volt. Vásárnap volt a külvárosban, és a parasztok tolongtak a vidékről; a férfiaknak gyapjú kabátjuk és nadrágjuk volt, amelyek úgy tűnt, hogy a lábukra zsinórral átkötött szövetcsíkokból álltak; a nők többnyire rövid, kék cuccos ruhákat biztosítanak – azt hiszem, Manchesterben készültek – meztelen és térdig csupasz lábakkal. A nők voltak általában a teherhordók. A városba menve gyümölcsöt, tojást és fát vittek; hazafelé jövet, vállukon hálós zsákok voltak megrakva, hatalmas, korongszerű fekete durva kenyérrel tömve. Férfiak és nők egyaránt szép, jó megjelenésű fajták, napbarnítottak, cserzettek és csapzottak; beléjük ivódott a kosz, egyáltalán nem ismerik a vizet. Mégis, bármennyire is piszkosak voltak, a kosz – így legalábbis távoli szemlélődésből úgy tűnt – száraz, forró, egészségtelen szennyeződés volt. A tapasztalataim szerint sajnálnom kell, hogy egy fedél alatt alszom bármely ország közönséges parasztságával, amelyet láttam – kivéve talán az Egyesült Államokét; de, ha meg kell tennem, akkor a magyarral is megragadom a lehetőséget, mint bárki mással. Bármilyen vadak és vad külsejűek is voltak, bizonyos függetlenség és férfiasság látszott rajtuk, ami nem egészen látható a megfelelő osztályban a kedvezőbb helyzetű vidékeken. Ráadásul az egyetemes kosz és rendetlenség közepette a szegénység abszolút látszata sem volt. A koldusok nem voltak gyakoriak; és a rongyok ritkák voltak.
Közel s távol, minden mi látszott Károlyi grófé volt. Ha hinni lehetett a kocsisomnak, a ház feje mesésen gazdag ember volt; és minden bizonnyal minden jele megvolt azoknak a nagy birtokoknak, amelyeket Anglia sajátosságának szoktunk tekinteni. De – s ez az a körülmény, ami minket leginkább megdöbbentett az egész kirándulás során – hogy Palotára érjünk, Pesttől néhány mérföldre elhagytuk a főutat, és átvágtunk a mezőn. Ezeket a szavakat szó szerint használom, nem metaforikusan. Mérföldeket hajtottunk egy sivár és csupasz mezőn, melyből rengeteget láttam magyarországi utam során. Nem volt út: a keréknyomokon kívül semmi sem mutatta nekünk, merre is kell mennünk. Eleinte azt hittem, hogy kocsisom eltévesztette az utat, minthogy egy rövid úton átvágott az országon. De úgy tűnt, hogy ez a rendes útvonal Palota és a metropolisz között – a távolság talán nyolc mérföld lehetett. A sivár terepet bejárva egy pompás magán lovaspályára bukkantunk, amelyet a Károlyiak használatára építettek. Rengeteg munkást alkalmaztak a parkban, eltakarították az őszi leveleket az ösvényről, és menedékbe hordták a fagy csípte virágokat. Mintha – legméltatlanabbul – a „Nagy Ház” vendége lettem volna, mindenki, akivel találkoztam, szinte alázatos tisztelettel érintette meg a kalapját. A vezetőm alig várta, hogy felkeressem a kastélyt, és kijelentette, hogy az idegeneket mindig szívesen látják; de mivel megtudtam, hogy a ház lakott, elutasítottam, hogy meglátogassam. Így hát átvittek a nagy istállóudvarhoz, ahol lovászlegények lézengtek, majd kimentem Palota mintafalujába, amelyet a gróf a munkások részére épített. A házak elég kényelmesek és hangulatosak voltak; de mindenhol koszosak. A falu közepén állt a magánkápolna, amelyet Károlyiék a maguk fajtáik pihenőhelyéül építettek. Hogy építészetileg jó ízlésű-e vagy sem, az egy másik kérdés. De pompájához kétség sem férhetett, még kevésbé a költségeihez. A kápolnát a római Teneraniból rendelt szobrok díszítették, és firenzei mozaikokkal díszítették. Költségtől függetlenül. A „költség nem számít”, voltaképpen ez volt az a jelző, amellyel valaki hajlamos volt az építmény leírására. Károlyi grófról Pesten mindenki úgy beszélt, mint a közszellemű, energikus tulajdonosok mintájáról; és minden, amit láttam, arra késztetett, hogy azt feltételezzem, hogy a dicséret jogos. Ez a nemesember, akinek városi rezidenciája Pesten, vidéki székhelye Palotán volt, és akinek százezreket kell költenie birtoka szépítésére és feljavítására, soha nem vette a fáradságot, hogy parkját összekösse Pest felé vezető úttal. A legnagyobb dicséret, amit mindenkitől hallottam a grófról, hogy igaz magyar volt; és szerintem ez jóban és rosszban egyaránt így van.„
De most járjuk mi is végig ezt az utat, nézzük meg mit is élhetett át angol utazónk. Ehhez egy 1856-os Pestet és környezetét bemutató térképet5 használtam fel, ami gyakorlatilag az utazás idején készült.
Az útvonal-nyomozást bemutató térkép, melyre a cikk során hivatkozom.
A leírás, mint kiindulópont megemlíti az akkori Pest északi határában volt található néhai híres Váci temetőt. Emiatt rögtön kizárhatunk két útvonalat, amelyen Pestről Palotára lehetett eljutni. Ezeket a mellékelt térképen piros szakaszocskákkal jelöltem. A legdélebbi a mai Thököly út már akkor kialakuló nyomvonala Zugló állomásig, majd innen enyhén jobbra tartva az út a néhai Paskál malomnál, valahol a mai Egressy útnál keresztezte a Rákos-patakot. Innentől a korabeli földútnak nincs semmiféle mai folytatása, a mai úthálózaton átlósan haladhatott át érintve a Wesselényi Őrjárat utcai torkolatát, s onnan tovább is északra haladva a Penny környékén érhette el a Régi Fóti út akkori nyomvonalát, s ezzel Palota akkori beépített területét. A másik kizárható útvonal a Vágány utca a Róbert Károly körútig, majd átvágva az Erzsébet királyné útjára a mai körvasútig, ahol akkor még csak Pest határa volt, de nem volt még vasút. Innen a Rákos és Széchenyi kereszteződést érintve haladt tovább ez az útvonal a már említett pennys találkozási pontig.
Most térjünk vissza Pestre ahonnan néhai utazónk a mai Váci út már akkor is kialakult nyomvonalán indult el Palota felé, érintve a Váci Temetőt. A temetőről itt6 lehet tájékozódni részletesebben. Ebből kitűnik, hogy a temető katolikus részét 1847-ben lezárták, itt jól érzett valamit utazónk, így a közel egy évtized alatt egyre több sír gondozatlanná válhatott, ahogy esetleg a sírban fekvő hozzátartozói is távoztak az élők sorából. De ebben a gondozatlanságban természetesen benne volt a Petőfi által is megírt patópálos „ej, ráérünk arra még!” temperamentum is.
A váci temető Pesten. Keleti Gusztáv rajza alapján, 1868.
Az ősi váci útról nem leltem képi anyagot, de a rajta közlekedő omnibuszokról lehet némi elképzelésünk e blog tavaly év végén megjelent egyik írása alapján7. A kátyúk a mai utaknak is kötelező részei, így azt mindenki napi szinten megtapasztalhatja.
Pesttől pár mérföldre letértek a váci postaútról és a leírása alapján úgy tűnik, hogy többet mentek úttalan utakon, mint a leágazásig. Ebből az is következik, hogy útjuk során nem érintették az akkor már dinamikusan fejlődő Újpestet. Már csak azért sem, mert ha igen, akkor arról gyaníthatóan írt volna, hisz korábban nevesítette is. Így gyakorlatilag két útvonal maradt, mindkettő a Rákos-patak akkori kettős torkolatánál csatlakozott le a Váci útról. Ezeket zöld pöttyökkel jelöltem.
Most nézzük az északibb útvonalat. Ez a letérési pont ma a Duna Plaza-val szemben a Faludi utca, majd az Újpalotai utca a vasúti kereszteződésig, ahol – átlépve az akkori Pest határát – beléptek a Károlyi birodalomba, ahonnan valami ilyesmi látvány tárulhatott a szeme elé:
Nem sok kocsikázás után elérhették a mai Árpád út nyomvonalát, amely a térkép szerint fasorral volt szegélyezve egészen a vasúti kereszteződésig. Ez a mai felüljárótól kicsit északabbra található régi Fő úti átkelő. Innen nagyjából a Bartók Béla utca mentén érkezhettek el a Szövőgyár utcáig, majd az Énekes utcán, s a Horváth Mihály (ma már a közforgalomtól elzárt) utcán át a patak felett.
De ha jobban megszemléljük a térképet, akkor láthatjuk, hogy egy tekintélyes szakaszon bizony fákkal szegélyzet volt a mai Árpád út, így nemigen írhatta volna utazónk, hogy “a keréknyomokon kívül semmi sem mutatta nekünk, merre is kell mennünk.”
A délibb útvonal Váci útról történő letérési pontja a Rákos-patak hídja után volt, majd a mai Béke utcát, amely a térképen már kezdeményben látható, a Gyöngyösi utca kereszteződése környékén metszhette át, s a mai Angyalföld délkeleti vége környékén léphették át Pest határát, s léphettek be ténylegesen a Károlyi birodalomba. Ez az útvonal már akkor sem lehetett ‘nagyon legális’, mert ez a terület ekkora már ki lehetett parcellázva, s az eredeti térképen is javítási nyomok láthatóak az útvonal megszüntetéséről.
De bizony ezen útvonal az, ami mentén nem volt egy szál fa sem, így utazónk leírása ezen útvonalhoz illeszkedik leginkább, s gyanúm szerint ezen az útvonalon történt az utazás.
Mindkét útvonallal át kellett haladni a vasúton, s a patakon, melyekről említést sem tett utazónk. Palotát magát is érinteni kellett, mivel csak a Régi Fóti úton vagy a növényolajgyári malom töltésén kelhettek át a patakon, s ebben az esetben Palota egyik vagy másik szélét érinteniük kellett. Továbbá nem messze mehettek el a palotai erdőtől és az akkor már jó egy évtizede működő étteremtől8, ahova Palota lakosságát meghaladó számban jártak ki a pestiek kikapcsolódni hétvégénként. Mivel a fogadott idegenvezetője társadalmi helyzeténél fogva feltehetőleg nem járhatott ide ki, így számára nem is lehetett oly érdekes az erdő és étterem, nem is említette utasának.
Palotát elhagyva egy szakaszon mindenképp a Külső Fóti úton haladtak a Csömör-patakig, s ezen áthaladva tértek el az akkor még nem teljesen kialakított grófi út felé, s érhették el a kastélykert délnyugati bejáratát. Az említett istállóudvar maradványai még ma is láthatók, ahogy a mai műúton Fót belterületére érünk, hisz a nagy balos S-kanyar épp ezen épületcsoportot kerüli meg. A templomot mindenki ismeri, a körülötte létesített mintafaluból feltehetőleg nem sok maradt meg, hisz a templom körül volt, s ma a templom körül egy nagyobb szabad teresedés található, de ez irányú nyomozást nem végeztem.
Ezzel véget is ért útvonal-nyomozó munkánk. Utazónk nem Palotát látogatta meg, hanem Fóton a grófi kastélykertet, s az akkor újonnan megépült Ybl Miklós által tervezett híres fóti Szeplőtelen Fogantatás templomot és környékét. A cikk alapján sejthető, hogy akkor feltehetőleg az átlag pesti szemében a Károlyi-birtok neve az Palota volt, s nem Fót.
Mint látjuk az írói vénával megáldott utazónk a Magyarországon tapasztalt benyomásait a kor akkori lehetőségeinek megfelelően megosztotta a világgal, útleíró újságcikkben közölte élményeit. Ám mivel akkor még nem voltak ez irányú algoritmusok, mint manapság a FB-nak, a terjesztés különböző újságárusok, könyvtárak, kávéházak, s hasonlók végezték. S ezen terjesztés mint tapasztalhattuk magyar szempontból is sikeresé vált, született rá honi reakció is. Továbbá nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ezen nemzetközi ‘terjedéssel’ – még ha csak érintőlegesen – de Palota neve is utazott.
PS: A cikk készre szerkesztése után, de még elküldése előtt bukkantam rá az alábbi 1839-es, a nagy pesti árvíz után készült térképre, mely kevesebb, mint 20 évvel az utazás előtt készült, s visszaigazolja az elképzelésemet.
3 – A fordítás a Google Translate segítségével készítettem a nyers szöveg értelmező simításával, így apró pontatlanságok előfordulhatnak benne. De a lényeg kiolvasható belőle.
A vasútállomás menti vendéglők közül ez az egy született Újpesten. A város szó szerinti sarkán állt, ugyanakkor Palotára nézett. Hogy pontosan mikor nyithatott, homály fedi. A Park-vendéglő már évtizedek óta üzemelt, Szikszay szállója is már vagy 10 éve fogadta a vendégeket, mikor Mauritz Gyula az akkori Vasút u. 87-ben (Mai címe: Görgey Artúr u. 99.) megkezdte a vendéglátást. Az első híradás 1890-ből való. Alább az 1883-as Újpest térkép részlete látható, A Kis Posta u. a mai Dobó u. az. V. névtelen utca pedig a mai Szilágyi utca. A Vasút utcán látjuk a lóvasúti vágányt és az utolsó épület volt a vendéglő. Az is látható, hogy a palotai emberekből, a kirándulókból és a vasúton utazókból tartotta fenn magát, mert a környék gyakorlatilag beépítetlen volt. A második térkép 1894-es állapotokat mutat, a környék még mindig igen csak gyéren lakott, de már áll a vendéglő másik (a Vasút utcával párhuzamos) épülete is.
A 2022-es utcaképen jól látszik a vendéglő 3 része: a legkorábban emelt sárga épület, a hozzáépített díszesebb téglahomlokzatú épület, valamint a kertet övező kerítés. A kerthelyiség a mai buszfordulóig tele volt asztalokkal és csodás fákkal. Sok száz fő fért el kényelmesen a zárt térben és a kertben.
Pesti Hírlap 1890.11.06 (12. évf. 305. sz. 7. o.)
Nem tudunk semmi közelebbit Mauritzról sajnos, pár évig üzemeltette a helyet, később a VI. kerületben vitt vendéglőt. Az üzletet a Fótról érkezett Podruzsik Ferenc vette át:
Budapesti Hírlap 1895.05.01 (15. évf. 118. sz. 17. o.)
Az akkori Vasút u. 79-ben lakott családjával, lánya a Wágnerbe járt később. Rejtélyes okból Podruzsik 1902-ben megjelentetett egy hirdetést, hogy átvette a Park-vendéglő üzemeltetését, ami nem lehetséges, mert 1898-1905 közt Bohácsy József vezette azt.
Budapesti Hírlap 1901.05.26 (21. évf. 143. sz. 17. o.)
Budapesti Hírlap 1902.05.25 (22. évf. 141. sz. 17.)
Lehet, hogy próbálkozott, de végül nem igazán ment neki a vendéglő vezetés, mert különben minek akarta volna 1901-ben visszanyerni az emberek bizalmát, rá egy évre meg bátran meghirdetni, hogy ő fogja vezetni a Park-vendéglőt, ami aztán szintén nem teljesült. Ami biztos, hogy a Vasút utcai vendéglőjétől megvált, mert 1904-ban került a vendéglő élére Horváth Imre. Podruzsik Kőbányára ment el borászkodni.
Vendéglősök Lapja 1905.11.20 (21. évf. 22. sz. 6. o.)
Horváth Imre felfuttatta a vendéglőt, 1917-ig vitte azt mikor agyvérzést kapott és 54 évesen meghalt. Olyan jól bejáratott lett a vendéglő, hogy a rá következő üzletvezetők is megtartották a nevet. 1929-től Ádám Józsefé, 1930-1935 között Ifj. Fehér Károlyé a vendéglő, 1936-ban pedig Hózler Gyula vitte egészen 1947-ig. 1924-ben már a házszám 99-re módosult, majd 1929-ben az utcanév változott Horthy Miklósra. 1948-ban megint átkeresztelés jött: Dózsa Györgyre. 1948-ban Hargitai Gyulát jelölik meg tulajdonosnak, lehet Hózler változtatott nevet, de ellenne egy évvel korábban már népbírósági ítélet született, így ez kérdéses. A vendéglő ezután megszűnt, jelenleg társasház az épület, sokáig a kert sarkában egy lángosos üzemelt a 2010-es évek végéig, emlékeztetve mindenkit a valaha volt szebb napokra. A vendéglő nagyjából tehát legfeljebb 60 évet üzemelt. Az alábbiakban a birtokomban levő képeslapokat mutatom be időrendben:
1907-ben feladott lap, a Görgey u. felőli bejárat irányából fotózva a kert
1910 – a kert és a vendéglő főbejárata már a modernebb – kovácsolt vas kerítéssel és kapuval
1912-es feladású lap – a kert és a két épület a Görgey – Szilágyi u. sarkáról fotózva – a kép jóval korábbi lehet, akár 10 évvel is
1910-es évek az bejárat felől fotózva a kerthelyiség
1913 – a kerthelyiség szintén hátulról a Görgey utca felé nézve
1913 – a bejárattól fotózva a kerthelyiség
1917-ben feladott képeslap, a Görgey u. felé néz a fotós a kerthelyiségben
Ez a kép a fenti kép előtt készült 1 perccel. A jobb oldali hölgyről időközben lekerült a kalap.
1935 – Az utca felől a kerthelyiség
Kb. 1936-43 – a kerthelyiség, hátulról fotózva a Görgey u. irányába
Lőrincz Róbert könyvtáros a Villasor neves lakóiról már írt egy összefoglaló munkát az Újpesti Helytörténeti Értesítőbe két részben (az első itt, a második itt), mely cikk aztán aktualizálva megjelent a Helyem Házam Palotám 2017. évi 4-es számában is. Cikkében számos épületet sorra vett a Villasorról. A Korona vendéglővel akkor nem foglalkozott. Mivel én most érintett lettem az ingatlannal kapcsolatban, így ez jó arra, hogy felrántsam a fátylat erről az épületről, melynek telke szintén helyi védettség alatt áll, ahogy a korábbi többi villasori ingatlan is . Lőrincz a cikkében megjelentetett egy fotót a Varga-villáról, ami a mostani Vécsey K. u. 120-at ábrázolja és most óvodaként funkcionál. A Korona vendéglő a mellette levő telken volt így rajta is van a képen. Rákosi Judit oldalán is jelent megírás a Villasor épületeiről még korábban.
18 – Rákospalota Villasor – cca. 1913-20 – Wágner a Hangszer-Király
A Varga-villa, mellette balra a Korona vendéglő épülete. Ez a mai Vécsey K. u. 118-as társasházi telek hátsó épülete. A tornyocska nincs már meg, a timpanonos veranda is részben beépített. Ez lehetett maga a vendéglő, mellette balra a képen látszik egy fedett kerti rész és egy hosszú vékonyabb épület, amiben az egyes kiadó lakások lehettek.
1875-ös Újpest térkép részlete a Villasorról (MNL OL S_82_-_No._221/1-16.)a számunka érdekes résszel. A képeslapon levő Varga-villa és mellette a Szikszay-nyaraló ill. a későbbi Korona-vendéglő:
Pirossal jelöltem a Varga-villa épületét, kékkel pedig a két Szikszay-nyaraló / Korona vendéglő épületet mellette. A falszomszéd épület lehetett a vendéglő és a másik a szálló talán. (Persze lehet, hogy fordítva volt, az alacsony épület volt a fedett kerthelyiség és konyha, míg a nagy tornácos tornyos villa a szálló…) Sárga vonallal bejelöltem, hogy azóta hogy lett felosztva a telek. A hátsó traktus telke a mai Lahner György u. 35 és 35/a. A Villasor 4-5 címből 1922-től Vécsey Károly u. 118. lett, amit szintén felosztottak 118/a-ra és 118/b-re. A sárga téglalap a 118/b telekre épült újabb épület. Ez az újabb épület az 1938-as térképen még nincs rajta, egyelőre azt feltételezem, hogy az 1950-es években épülhetett.
Mivel Károlyi gróf valamikor 1869 körül kínálta eladásra a Villasor telkeit (amikor már lehetett sejteni, hogy erre fog jönni a palotai lóvasút), így rá pár évre emelhették mindkét telken a villákat.
A Villasoron illusztris emberek vettek telket és építkeztek. A Brunovszky telke Jellinek Móré volt, a mai Vécsey u. 122-es telek Bayer Karolináé, a 120-as Varga Ferencé, a 118-as pedig Szikszay Ferencé. No de ki is volt Szikszay Ferenc?
Szikszay bérelte ki 1875-ben a Múzeum körút és az akkor i Kerepesi út (ma Rákóczi út) sarkán álló (és aminek helyén ma az East-West Business Center áll) Nemzeti Színház bérházának első emeletei helyiségeit, ahol megnyitotta a vendéglőjét. Az ország tán legismertebb vendéglője volt majd 25 éven keresztül. A Szikszay volt a XIX: század végi Budapest vendéglő etalonja. Rengeteg híres ember megfordult nála.
A Hon 1876.05.21 (14. évf. 118. sz. 3. o.) számában megjelent hirdetés.
Az 1883-as Palota térképen az 533-as hrsz. alatt a Varga-villa, az 534-es hrsz,-en pedig a két épületből álló Villasor 4-5 telke látható. Alább a térképhez kapcsolódó birtokrészleti jegyzőkönyv ide vonatkozó része:
Fentiekből tehát szinte bizonyosan tudhatjuk, hogy Szikszay vendéglősünknek – akinek volt egy 1875 előtt már működő, a Szőlőlevélhez címezett vendéglője Pesten – elég jól ment a szekér és 1875-ig bezárólag fel tudta építeni ezt a két épületből álló, a mai korban tán apartmanháznak hívható lakot. Az épületeket legalább 1883-ig birtokolta. A következő 10 évről nincs adatom, 1893-ban jelent meg a fenti hirdetés (Budapesti Hírlap 1893.06.18 13. évf. 166. sz. 12. o.). Almásy Lajost fél év múlva új üzletvezető váltotta:
Budapesti Hírlap 1893.12.06 (13. évf. 337. sz. 14. o.)
Budapesti Hírlap 1894.04.29 (14. évf. 118. sz. 14. o.)
Budapesti Hírlap 1896.05.24 (16. évf. 143. sz. 14. o.)
Vendéglősők Lapja 1900.05.20 (16. évf. 10. sz. 4. o.)
1900-ban tehát Blitzner helyére újabb vezető érkezett, Feldmann József.
Magyarország 1900.06.17 (7. évf. 164. sz. 16. o.)
1901 után már nincs hír a Koronáról. Lehet sosem volt elég rentábilis. Jött megint tíz év, amiről nincs infónk. Ezután több ízben az eladásával kapcsolatos hirdetéseket találunk.
Pesti Hírlap 1907.11.16 (29. évf. 272. sz. 27. )
Pesti Hírlap 1910.03.10 (32. évf. 58. sz. 27.)
1911-ben 8 lakásos villaként hirdették az épületet. Majd kiadásra kínálták, 1914-ben pedig megváltak a vendéglő berendezésétől:
Pesti Hírlap 1912.12.15 (34. évf. 297. sz. 62. o.)
Pesti Hírlap 1914.11.11 (36. évf. 283. sz. 21. o.)
Ekkor már a Hencz-Gyurtsy család lakott a villában, legalább 1928-ig ők lakták a főépületet. Többször próbálták eladni a villát, itt egy 1922-es hirdetésük:
Budapesti Hírlap 1922.02.05 (42. évf. 29. sz. 16. o.)
Ekkor tehát még egyben volt a 118/a és b és a Lahner György utcai telek. 1924-ben 200 millió pengőért kínálták a villát. 1922-ben hunyt el Hencz Béla magánhivatalnok, a neje Gyurtsy Etelka és az örökbefogadott lánya Rozália lakták tovább a házat. A következő hírből már azt tudhatjuk meg, hogy a telek felosztásra került (Pesti Hírlap 1937.08.20 (59. évf. 189. sz. 29. o.)).
A 267 négyszögöles telek a mai 118/b, valamivel kisebb a 118/a telke és a legkisebb méretű a Lahner György utcai telek. Az 1938-as térképen is már azt látjuk, hogy a telket felosztották, sőt a Lahner György u. felőli telek is két részre van osztva már (35 és 35/a):
Újpest Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei város átnézeti térképe (BFL XV.16.f.289/1), 1938
Egy utolsó híradásunk van még 1940-ből, amikor szintén eladásra kínálják a jól jövedelmező villát. Ezután jött a háború és az államosítás, a 118/b telkére pedig az 1950-es években épülhetett fel az utcafronti 4 lakásos ház.
1963.09.04-i légi felvétel. A világos épület a Varga villa, a Vécsey u. 120. szám alatt. balra mellette már látszik az új utcafronti épület, a villa-falszomszéd eredeti Korona-szálló, tőlük balra a 118/a telkén a két vékonyabb épület, melyből a hátsó volt a Villasor 5-ös vendéglőépület, illetve létszik a Lahner György utcai két kis telken felépült ház is.
1996.10.27 légi felvétel, az állapotok ugyanazok.
Az utolsó években a 118/a vendéglő épületet (vagy a szállodául szolgáló épületet, mert ezt még mindig nem tudtam tisztázni) elbontották. Minden más épület a helyén. Google Maps légi felvétel.
Összefoglalás: az 1875 előtt nem sokkal szállónak épült villa 1893-1901(?) között rendelkezett vendéglővel is, majd ismét csak lakáskiadás folyt az épületek falai között a II. világháborúig. Az államosítást követően a tanácsi rendszerben újabb épület került a 118/b telekre, tanácsi bérlakások voltak az 1990-es évekig a két épületben, ami utána társasházzá alakult. Az utcától távolabbik épület tömegében és pár vonásában őrzi az eredeti Korona-szálló emlékét. Az épület fénykorából a fenti képeslapon kívül semmilyen fotó nem maradt fenn, illetve nincs róla tudomásom.
Az első kép a Google Maps 3D-s légifotója, a második képen a tornácos hátsó traktus látható, a 3. kép az oldalsó bejáratot ábrázolja, mely egy szintén beépített tornác volt, az utolsó kép pedig a timpanonos utcafronti tető alatti, mára majd teljesen beépített tornác képét vetíti elénk. Az épületben jelenleg 9 albetét található. Lassan 150 éves az épület.
Az egykori Park-vendéglőt sokan keverik még mindig a Brunovszky-, vagy a Horváth nagyvendéglőkkel, melyek mind egymás közelében voltak. „A Brúnó” és a Horváth-kert a mai Görgey Artúr utca utolsó két épülete volt, egymással és a Rákospalota-Újpest vasúti megállóval szemben és átellenben. A Park-vendéglő a mai Szilágyi utcában volt, kb. ott ahol a 12-es villamos vágányának kitérője van, ahol annak vágánya elindul az aluljáró felé (kb. a mai Szilágyi u. 26. helyén állhatott).
Az 1839-es vasúti nyomvonalterv térképen a („nLäng” szótöredék alatt a) vízszintes halvány vonallal jelezték a későbbi vasútvonalat. A Jäger Haus (vadászház) környéke (szürkés színű fákkal telirajzolt terület) volt az 1800-as évek elején ültetett palotai erdő. A képen nincs a leendő vasúti pálya mellett semmilyen kocsma vagy vendéglő sem. Az erdőbe a mai Batthyány utca őse torkollik be, az erdő mellett pedig a megyei Csárda felé tartó Pozsony utca ősét láthatjuk felrajzolva. (PML XV. 6. (PMT) 42; 41/1 – 42/6)
Az 1840-es még mindig csak nyomvonalterv térképen szintén látjuk a nyomvonal alá eső palotai erdőt, ám itt a vadászházat az erdő mellett jelölték. Kocsma vagy vendéglő nincs feltüntetve a térképen. A Batthyány u. fut el az erdőig, míg mellette fasorral övezve jelölik a Pozsony utcát (Fóti utat). (MNL OL S_68_-X.-_No._56.)
Az 1847-es Rákospalota térképen a falu belsőségének (házas telkes rész, maga a lakott terület) határa a sötét rózsaszín vonal. Utólag pirossal vezették rá a Sommariva-villa (a mai Leányjavító) telkét. Az út, ami elér a majd függőlegesen futó vasútvonalig, a mai Batthyány utca őse. A vasút túloldalán láthatjuk az eredeti vasúti indóházat, kicsit lejjebb az újabb, jelenlegi vasúti indóházat (állomást). A vámház mögött, a mai újpesti oldalon látjuk a kereszt alakú épületet, amit kétszer is felrajzoltak. Ez volt a vendéglő. (PML IV. 165. d. (PMU) 117)
Az 1883-as palota térképen szépen megszerkesztve látni a kereszt alakú főépületet és a melléképületeket is, a jobbra ívelő vonalpár a lóvasúti vágány, ahogy rávisz a mai Pozsony utcára átszelve a vasúti pályát. (MNL OL S_79_-_No._609/3.)
Ezen az eredetileg 1884-ben készült rajzon pedig stilizáltan 29-es számmal szerepel a Park-vendéglő az 1-es az „új” állomásépület, a 31-es a Grófi út (a mai Károlyi Sándor út), mellette a leányjavító épülete. A bal alsó sarokban már ott áll a későbbi Brunovszky-féle vendéglő épülete is. (OSZK TK79)
Nemzeti Újság 1846.09.01 (41. évf. 343. sz. 552. o.)
Bár az első utalást csak 1846 nyaráról találtam a „palotai vendéglőt” illetően, elképzelhető, hogy már 1845-ben megnyílt. 1845.11.10-én volt az első próbaút a vasúton, így Károlyi István gróf már időzíthette az állomás mellé kigondolt korcsma és kávéház megnyitását ezen időpont környékére, hiszen a pálya hivatalos megnyitására valószínűleg mindenképp készen akart állni. A következőkben megpróbálom rekonstruálni mikor ki vezette az árendába adott vendéglátóhelyet.
Budapesti Híradó (1847.04.18 577. sz. 262. o.)
Pesti Divatlap (1847.04.25 17. sz. 541. o.)
Pesti Divatlap (1847.05.09 19. sz. 607. o.)
Bár nem minden újságíró volt azonnal elégedett a megnyílt vendéglővel és a mellé épült kávéházzal, az kiderült, hogy a ház „holland” stílusú. A következő híradásokból viszont már a sokkal pontosabb svájci stílus fog kiderülni.
Pesti Hírlap (1848.06.02 304. sz. 108. o.)
Budapesti Közlöny (1854.08.05 487. sz. 2735. o.)
Az első időkben, vélhetően annak, hogy a vendéglő bérlők nem voltak a legjobbak, sűrűbben cserélt vezetést a vendéglő. A rossz vezető kevesebb pénzt termel, márpedig a bérleti díjat ki kell tudni fizetni. Az első ismert egy Széchenyi nevű volt 1854-től.
Hölgyfutár (1857.07.25 8. évf. 168. sz. 747. o.)
Hölgyfutár (1857.11.13 8. évf. 260. sz. 1137. o.)
A második ismert vendéglős 1857-ben Szarka József lett.
Pesti Napló (1858.07.24 9. évf. 2535. sz. 3. o.)
Pesti Napló (1859.05.25 10. évf. 2786. sz. 1. o.)
Nefelejts (1860.09.02 2. évf. 23. sz. 273. o.)
Színházi Látcső (1863.05.30 1. évf. 54. sz. 4. o.)
Szarka tehát 1857 és 1863 között egészen biztos a vendéglő élén állt.
A Hon (1872.05.04 10. évf. 104. sz. 3. o.)
A harmadik ismert vendéglős Ott Adolf volt, 1872-től már biztosan ő üzemeltette a vendéglőt. Neje Zartl Karolina volt. 8 gyermekük biztos, hogy született, Erzsébet lányuk Palotán. Az ifjabbik Adolf is besegített apjának, Ödön nevű fia neki is Palotán született. Id. Adolf 1880 körül elhunyt:
Pesti Hírlap (1881.01.08 3. évf. 7. sz. 8. o.)
Budapesti Hírlap (1885.02.16 5. évf. 46. sz. 7. o.)
Bolond Istók (1887.06.12 10. évf. 24. sz. 12. o.)
Zartl Karolina rokona Zartl László vitte tovább az üzletet, mint a listánkon negyedik vendéglős.
Fővárosi Lapok (1881.08.05 177. sz. 1040. o.)
1890-ben egy Dorner Nándor nevű vendéglős bérelte a helyet és Zartl-t (aki Karolina rokona volt) és nejét Greifenstein Mariskát tette meg üzletvezetőnek (HU BFL – VII.185 – 1890 – 0966). 1898-tól már Bohácsy József neve tűnik fel, mint aki a vendéglőt viszi, így ő az ötödik ismert alak.
Vendéglősök lapja (1898.07.05 14. évf. 13. sz. 5. o.)
Népszava (1904.08.13 32. évf. 100. sz. 9. o.)
Valamikor 1905-körül ismét gazdát cserélt a vendéglő és Szili Mihály lett a hatodik üzletvezető.
Népszava (1906.08.24 34. évf. 199. sz. 1. o.)
Népszava (1910.06.26 38. évf. 151. sz. 13. o.)
Szili 1911. szeptember 28-án meghalt 40 éves korában. Érdekesség, hogy Ott Adolf unokája Jenő (kinek apja ifj. Adolf az USA-ba disszidált még valamikor a 80-as évek elején) 1909-ben Palotán beházasodott a Csörgey vendéglős családba és vette el Máriát. A vendéglő ezek után lakóházzá alakíttatott át. A vendéglő sorsa a pár évvel korábban történt erdőirtással lett azonos.
Zsemley Oszkár: Magyar városok és vármegyék monográfiája 24. Rákospalota és Rákosvidék (1938, 185. o.)
Az Újság (1923.07.10 21. évf. 152. sz. 4. o.)
A Parkvendéglőt egyébként az 1874-es évben említették a nevén, addig az üzletvezető nevét viselte az épület. Azokban az években épültek és alakultak a környék más vendéglői is így már nem lehetett a beazonosíthatóság kapcsán csak rákospalotai vendéglőnek hívni.
Az 1883-as birtokrészleti jegyzőkönyv szerint grófi tulajdonban volt a vendéglő és környéke, a palotai erdővel együtt, feltételezhető, hogy ez egészen/legalább az első világháborúig fennálló tulajdonviszony volt.
Bár már 100 éve megszűnt, a durván 75 évnyi működése alatt annyi és annyi mulatságot, bált, táncestet, hangversenyt, színi előadást és egyleti gyűlést látott az épület, mint nem sok más helyszín.
Egykorú kőnyomat a és Pest-Vác között már működő vasútról, a régi állomásépületről és a mögötte látható tornácos fából készült Park-vendéglőről. Cca 1850. (Hungaricana.hu)
A palotai erdő, cca 1891 (Hungaricana.hu – FSzEK)
A vendéglő tornácos főépülete, cca 1908-1911 (Hungaricana.hu – Zempléni Múzeum)
A Park-vendéglő Divald Károly egyik képeslapján szereplő fotója kinagyítva. A tornácos főbejárat a mai Szilágyi utcával párhuzamosan feküdt. Fagerendás, ácsolt, kereszt alakú épület volt. A felső szinten volt a szállás, egy külön épületben pedig a kocsma. 1900.
A vendéglő kicsit jobb felvételen és színezett egy Weisz Berthold-féle képeslapon. 1908. Az utcafronti homlokzaton jól látszik a Park Vendéglő felirat.
A Park-vendéglő pontos helyét Hajba Károly úr egy 2020-as légi fotón az alábbi helyre teszi a fellelhető térképek átvizsgálása után (sárgával jelölve az épületek vélelmezett helye, az általam gondolt Szilágyi u. 26-os telektől északabbra ill. a villamos vágány közvetlen közelében):
A főváros tömegközlekedésének másfél évszázada (Szerkesztő: Bencze Géza, Budapest, 1987, I. rész, 29-31. oldal) című munkában olvashatunk arról, hogy Újpest és Pest között 1844-ben indult meg a rendszeres omnibusz közlekedés majd a palotai vasútállomás megnyitását követően Palota és Újpest közt is omnibuszjárat létesült 1846-ban. Hazánkban 1831-ben Buda-Pesten létesült az első ilyen menetrend szerint járó társaskocsi járat, mely nem volt más mint 2-4-5 lovas zárt kocsi amire viteldíj ellenében az útvonalán bárhol le- és fel lehetett szállni. Az újpesti volt az első viszonylat, ami Pest határán túl is közlekedett. A viteldíjért rendszeres közlekedő fogatok 5 évvel korábban, 1826-ban indultak el először Franciaországban.
Az Életképek 1846.08.15-i (4. évf. 7. sz. 226. o.) számából tudjuk, hogy a palotai állomásról a gróf Fótra is közlekedtetett társaskocsit. Ezek valószínűleg csak időszakos jelleggel, események idején jártak. Ezt erősíti az 1856.10.16-án megjelent híradás (Hölgyfutár, 7. évf. 239. sz. 969. o.), miszerint a fóti versenypályára fognak omnibuszok közlekedni.
Életképek 1847.08.15 (5. évf. 7. sz. 218. o.)
Galgóczy: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája II. (Budapest, 1877, IV. Társadalmi és miveltségi viszonyok rész) kötetében írja, hogy a lóvasút mellett Újpesten tavasztól őszig még járt omnibusz. A palotait nem említi, vélhetően addigra az 1872-ben megindult lóvasút teljesen feleslegessé tette a társaskocsizást.
A Nővilág 1860.06.03-i számában (4. évf. 23. sz. 364. o.) az alábbiakat olvashatjuk:
Ezek szerint 1860-ban sem futottak már Újpestről társaskocsik Palotára. Valószínűleg – bár a lóvasút ekkor még csak álom volt – az egyre népszerűbb és sűrűbb vonatközlekedéssel az Újpestre, majd onnan Palotára történő kizötykölődés nem vehette fel a versenyt. Ennek ugyanakkor ellentmond a Pesti Napló 1862.11.25-i számában (13. évf. 3837. sz. 1. o.) megjelent hivatkozás (bár lehet a példát jegyző cikkíró csak emlékeiben kutatott és nem feltétlen egy aktuális és fennálló állapotot rögzített):
Mivel ezek után már semmilyen híradást nem találtam a palotai omnibuszokról, így elmondható, hogy 1846-tól közlekedtek Újpestről Palotára rendszeresen, Palotáról Fótra meg időnként, de valószínű, hogy a vasút gyors térhódítása miatt (tán 15 év alatt) a vállalkozások működtetése nem vált rentábilissá. Ez a gyenge minőségű utaknak volt köszönhető, mert nem hogy falun, de Pesten is rengeteg rossz minőségű földút volt még akkor és a kocsik rettentően ráztak, illetve eső után és télvíz idején meg a sárban nehezen mozogtak. A vasúthoz, majd pedig a lóvasúthoz képest kevésbé voltak kényelmes és gyors megoldások a város peremén. Pesten és Budán – mivel a lóvasút is csak pár nyom- illetve útvonalon működött) gazdaságosan és már kövezett útvonalakon tudtak a társaskocsik közlekedni, nem beszélve arról, hogy a népességrobbanás miatt rengeteg ember vette igénybe a gyaloglásnál mégiscsak gyorsabb közlekedést.
Az alábbiakban gyűjtöttem össze az egyes forrásokban közölt népességi adatokat, hogy képet kaphassunk szűkebb pátriánk gyarapodásáról. A török hódoltság utolsó éveiben ürült csak ki a falu az ostrom miatt, utána (részben) visszaköltöztek a jobbágyok, ugyanez történt a Rákóczi-szabadságharc idején is. Az adófizetők a telkes jobbágyok, azaz az adófizető családfők voltak, feleség, gyermekek, cselédek ezekben az összeírásokban nem szerepeltek. Több adat ellentmondhat egymásnak, illetve mai szemmel pontatlan. Az 1950 előtti kerületre vonatkozó létszámadatokat visszamenőleg számolta ki a KSH az új kerület határait figyelembe véve. Mivel 1950-ig sokszor változott Rákospalota területe, én mindig a korabeli számlálási adatokat tüntettem fel.
Év
Rákospalota
Pestújhely
XV. kerület
Forrás
1690
néhány adófizető
2
1696
17 adófizető
2
1699
27 adófizető
2
1701
37 adófizető
2
1703
42 adófizető
2
1715
25 adófizető
2
1728
43 adófizető
2
1744
75 adófizető
2
1746
594 fő
2
1760
104 adófizető
2
1781
880 fő
2
1782
834 fő
2
1784/1787
892 fő
2
1804
1155 fő
2
1816
1044 fő
2
1823
1363 fő
1
1826
1204 fő
2
1828
1424 fő
2
1837
1541 fő
1
1841
1519 fő
2
1846
1523 fő
2
1851
1543 fő
2
1857
2602 fő
1
1869
2948 fő
2
1870
3458 fő
1
1880
4105 fő
1
1890
6264 fő
1
1900
11744 fő
1
1910
25147 fő
5547 fő
1
1920
36008 fő
7896 fő
1
1930
42949 fő
11340 fő
2
1941
49035 fő
11736 fő
2
1949
56496 fő
3
1950
59879 fő
2
1960
61558 fő
2
1962
63344 fő
2
1964
63755 fő
2
1966
63708 fő
2
1970
62664 fő
3
1980
112810 fő
3
1990
95593 fő
3
2001
85232 fő
3
2011
79645 fő
3
2014
80287 fő
3
2021
76875 fő
3
2022
77037 fő
3
1) Szabó Tivadar és Strauch Árpád: Rákospalota monográfiája (1927) – az ebben megjelölt források: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Fények Elek: Magyarországnak és a hozzácsatolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geográfiai tekintetben, Galgóczy: Pestmegye monográfiája.
2) Dr. Czoma László szerkesztő: Tanulmányok Rákospalota-Pestújhely történetéből (1974) – az ebben megjelölt források: Galgóczy, Consriptiones dicales 1696 (OL), Dicalis Conscriptio 1699, 1701, 1703 (PmL), Népesség összeírások 1774-1784 (PmL), Summarium popularis conscriptionis 1804-1836 (PmL), Schematismus venerabilis eleri dioecesis Vaciensis, Regnicolaris 1828 (OL), KSH.
3) KSH, saját gyűjtés.
Rákospalota népessége a XVIII. században (az adófizető jobbágyok számát 7-tel szorozva kapjuk meg nagyságrendileg a település létszámát)
A görbén jól látszik, hogy a Rákóczi-szabadságharc visszavetette a népességet, ahogy korábban a török fennhatóság utolsó éveiben is elmenekültek a faluból az emberek. Évente kb. 10, tízévente mintegy 100 fővel gyarapodhatott Öregfalu ezekben az években.
Rákospalota népessége a XVIII. sz. közepétől a XX. sz. közepéig
A népességnövekedés 1850-ig továbbra is az évi 10 fős, évtizedenként pedig 100 fős volt. A szabadságharc lakosságcsökkenést hozott, de utána a vasút léte elkezdte vonzani a betelepülőket is. Káposztásmegyer elvesztése a paraszti életmód átalakulásával járt, megindult a zöldség- és gyümölcstermesztés. A1850-1870 közt évtizedenként 1000 fővel gyarapodott a falu. Az 50-es években elindult a saját posta és az olajgyár is. Az Alvég után kialakult a Felvég és kelet-nyugati irányba is megindult a falu terjeszkedése. Az 1870-es évektől a lóvasút adott újabb löketet, erőre kapott az Újpestre történő ingázás. Az 1870-90 közti években már évtizedenként 1400 fős gyarapodás volt jelen. Ekkor jött létre Újfalu és a bérmunkások, iparosok letelepülésével exponenciálisan növekedett már Rákospalota népessége.
A XV. kerület népességének alakulása
A II. világháború alatt kb. a népesség 10%-a menekült el, halt meg, vagy deportálták. A kerület 1950-re érte el újra a 60 ezres népességet. 1960-ig évi 500 fő mindösszesen a lakosság létszámának emelkedése, a következő dekádban, 1970-ig pedig gyakorlatilag stagnált a népességnövekedés. 1970-től elkezdték építeni Újpalota városrészt, ami hatalmas népességnövekedéssel járt, a több, a mintegy 15 ezer új lakás 50 ezer új lakót jelentett. 1980 után a teljes magyar társadalom elkezdett fogyni, ez figyelhető meg a kerület népességében is. Új lakások már nem épültek olyan mértékben, hogy az a lassú fogyást érdemben ellensúlyozni tudta volna.
Pestújhely népessége
Pestújhely, mint Széchenyi-telep jött létre 1896-ban, a parcellázások és építkezések miatt az első 15 évben kialakult egy 5000 fős népesség. A község észak, nyugat és dél felé nem tudott fejlődni, hiszen Palota és Zugló közrefogta. Az 1910-es évektől 20 év alatt duplázta meg a népességét a területének teljes kiaknázása mellett. Csak családi házak épületek, se mezőgazdasági, se ipari létesítmény nem született, főként polgári családok, iparosok költöztek ide.
