Sok FB használó a vele történt mindennapos eseményeit egy megosztással pillanatok alatt tudatja a nagyvilággal. Jönnek a lájkok, megvan a boldogság, hisz ’együtt rezonálok a világgal’. Ezen vágy nem újkeletű, csakhogy régebben keveseknek adatott meg. Minél régebben, annál kevesebbel történt meg, s annál komolyabb esemény kellett hozzá, s ha még évekkel későbbi reakciókkal is, de olykor előfordult az is. Egy hasonló eseménybe „keveredett bele” Palota is, amúgy csak érintőleg. De lássuk mi is történt úgy bő másfél évszázada.
Az 1850-es évek közepe táján egy bizonyos Edward Dicey1 nem sokkal a Cambridge-i tanulmányai befejezése után későbbi író munkásságához tapasztalatszerző útra indult Európa felénk eső részére, s ennek során hazánkat is meglátogatta. Ez leginkább Pest-Budán eltöltött napokat jelentett halottak napja környékén, s ennek keretén belül egyszer kiruccant vidékre is. S hova máshova, mint Palotára. Legalábbis ő úgy gondolta.
Utazásairól több cikket is írt, így magyarországi kalandjáról is külön Glimpses of Magyar Land (Pillanatképek Magyarországról) címmel. A Budapest Történetének Bibliográfiája kivonata alapján a cikk először 1859. novemberében jelent meg egy mára már teljesen feledésbe merült újságban, a Geopharmacy Lodge-ban. A cikk rövid ismertetése: „angol utazó részletes ismertetése Pest-Budáról a szabadságharc után; a főváros hangulata, a fő utcák új palotái mellett elhanyagolt, ósdi házak; éjszakai élet; Rákospalota–Újpest (Károlyi-birtok) leírása”. A cikk magyar részről az örök feledés homályában maradt volna, ha Dicey később, mint már neves író a híres és Európa szerte ismert MacMillian Magazinban 1866. márciusában újból meg nem jelentette volna, s ami már el is jutott hazánkba. Erre már a Budapesti Szemle egyik 1866-os számában A. L. tollából egy karcos lapszemle jelent meg. Erről a BTB kivonata: „A cikkíró pincértől, kocsisoktól kapott felvilágosításai alapján semmi nevezeteset nem látott, felületes ítélettel mindent leszól: pesti házakat, utcákat, öltözködést, műveltséget”. Ez nem éppen egy hupikék hüvelykujj, inkább egy mélynarancs mérges fej, de reakció. Ezzel nincs vége a cikk életének, mivel Trianon után a magyarok nemzetközi megítélésének tárgyaláskor sokszor előjött még, de ennek részletezése nem tárgya jelen kis írásnak, csak egy példa arra, hogy hogyan jelenhetünk meg a nagyvilágban. A cikk itt2 olvasható angolul a Macmillian Magazin tárgyi számának digitalizált változatában a 376. oldalon.
S most nézzük a Palotát érintő részt3:
„Egyik nagyváros nagyon hasonlít a másikra; és, mint mondtam, Pest nagyon kevéssé különbözik attól, hogy bármely más azonos nagyságú várostól megkülönböztethető legyen, kivéve a nép sajátos viseletét. Miután a pár nap alatt elég jól kimerültem, – addig sétálgatva az utcán, míg már kívülről nem ismertem őket – megkértem egy ismerősömet, hogy mutasson egy olyan helyet a környéken, ahova ki tudok kocsikázni megnézni azt. Mindenekelőtt közölte, hogy nem tud olyan kirándulást ajánlani nekem, amit érdemes lenne megtennem; s miután biztosítottam afelől, hogy csak látni szeretném a környéket, és nem érdekel, hova megyek; akkor javasolta, hogy menjek el Palotára, a Károlyiak vidéki székhelyére. A tanácsot, ahogy ez történt is, jól adták; egyetlenegy félnapos kirándulás sem mutathatna meg többet a Pest környéki vidékből. A város új, szép része, mint olyan, a Duna közelében fekszik; a külvárosok messze beljebb húzódnak. Alacsony, fehérre meszelt és vörös csempés házakkal teli, hosszú, széles utcák vezetnek ki a nyílt vidékre. Útvonalunk a Bécs felé vezető főút mentén volt, amely Magyarország legfőbb postaútja; és mégis alig jutottunk túl a házakon, amikor a Csüggedés Mocsarábana találtuk magunkat. Az út helyenként térdig érő homokban és sárban futott; lazán kövek hevertek középen, nagy keréknyomok húzódtak mindkét irányban. A nyitott hintóm szerencsére könnyű volt – és majdnem végig szemetelt is az eső – különben a hintó elé fogott két erős ló aligha tudott volna minket húzni. Az út azonban a karbantartás hiánya ellenére mégsem volt használaton kívül; zsúfolásig tele volt szekerekkel és omnibuszokkal, amelyek ide-oda jártak a főváros és annak Újpest nevű külvárosa között.
Az utat nem javították meg, mivel Magyarországon valahogy nem kell rendben tartani az utakat; ez volt az egyetlen magyarázat, amit el tudtam képzelni. Utunk a nagy város temetője mellett vezetett el. Aki Németország felől érkezik, annak teljesen megdöbbentő lehet ezen temető lepusztultsága. A hely sivár kinézetéből – gazzal benőve és elbozótosodott sövényekkel körülvéve, törötten és foghíjasan — azt gondolhatta volna, hogy a temetőt már nem használják; mégis, alig néhány nappal azelőtt mintegy harmincezer ember gyűlt össze itt Halottak napján, hogy imádkozzanak a halottakért. Mindenütt ugyanaz a mozdulatlanság volt. Vásárnap volt a külvárosban, és a parasztok tolongtak a vidékről; a férfiaknak gyapjú kabátjuk és nadrágjuk volt, amelyek úgy tűnt, hogy a lábukra zsinórral átkötött szövetcsíkokból álltak; a nők többnyire rövid, kék cuccos ruhákat biztosítanak – azt hiszem, Manchesterben készültek – meztelen és térdig csupasz lábakkal. A nők voltak általában a teherhordók. A városba menve gyümölcsöt, tojást és fát vittek; hazafelé jövet, vállukon hálós zsákok voltak megrakva, hatalmas, korongszerű fekete durva kenyérrel tömve. Férfiak és nők egyaránt szép, jó megjelenésű fajták, napbarnítottak, cserzettek és csapzottak; beléjük ivódott a kosz, egyáltalán nem ismerik a vizet. Mégis, bármennyire is piszkosak voltak, a kosz – így legalábbis távoli szemlélődésből úgy tűnt – száraz, forró, egészségtelen szennyeződés volt. A tapasztalataim szerint sajnálnom kell, hogy egy fedél alatt alszom bármely ország közönséges parasztságával, amelyet láttam – kivéve talán az Egyesült Államokét; de, ha meg kell tennem, akkor a magyarral is megragadom a lehetőséget, mint bárki mással. Bármilyen vadak és vad külsejűek is voltak, bizonyos függetlenség és férfiasság látszott rajtuk, ami nem egészen látható a megfelelő osztályban a kedvezőbb helyzetű vidékeken. Ráadásul az egyetemes kosz és rendetlenség közepette a szegénység abszolút látszata sem volt. A koldusok nem voltak gyakoriak; és a rongyok ritkák voltak.
Közel s távol, minden mi látszott Károlyi grófé volt. Ha hinni lehetett a kocsisomnak, a ház feje mesésen gazdag ember volt; és minden bizonnyal minden jele megvolt azoknak a nagy birtokoknak, amelyeket Anglia sajátosságának szoktunk tekinteni. De – s ez az a körülmény, ami minket leginkább megdöbbentett az egész kirándulás során – hogy Palotára érjünk, Pesttől néhány mérföldre elhagytuk a főutat, és átvágtunk a mezőn. Ezeket a szavakat szó szerint használom, nem metaforikusan. Mérföldeket hajtottunk egy sivár és csupasz mezőn, melyből rengeteget láttam magyarországi utam során. Nem volt út: a keréknyomokon kívül semmi sem mutatta nekünk, merre is kell mennünk. Eleinte azt hittem, hogy kocsisom eltévesztette az utat, minthogy egy rövid úton átvágott az országon. De úgy tűnt, hogy ez a rendes útvonal Palota és a metropolisz között – a távolság talán nyolc mérföld lehetett. A sivár terepet bejárva egy pompás magán lovaspályára bukkantunk, amelyet a Károlyiak használatára építettek. Rengeteg munkást alkalmaztak a parkban, eltakarították az őszi leveleket az ösvényről, és menedékbe hordták a fagy csípte virágokat. Mintha – legméltatlanabbul – a „Nagy Ház” vendége lettem volna, mindenki, akivel találkoztam, szinte alázatos tisztelettel érintette meg a kalapját. A vezetőm alig várta, hogy felkeressem a kastélyt, és kijelentette, hogy az idegeneket mindig szívesen látják; de mivel megtudtam, hogy a ház lakott, elutasítottam, hogy meglátogassam. Így hát átvittek a nagy istállóudvarhoz, ahol lovászlegények lézengtek, majd kimentem Palota mintafalujába, amelyet a gróf a munkások részére épített. A házak elég kényelmesek és hangulatosak voltak; de mindenhol koszosak. A falu közepén állt a magánkápolna, amelyet Károlyiék a maguk fajtáik pihenőhelyéül építettek. Hogy építészetileg jó ízlésű-e vagy sem, az egy másik kérdés. De pompájához kétség sem férhetett, még kevésbé a költségeihez. A kápolnát a római Teneraniból rendelt szobrok díszítették, és firenzei mozaikokkal díszítették. Költségtől függetlenül. A „költség nem számít”, voltaképpen ez volt az a jelző, amellyel valaki hajlamos volt az építmény leírására. Károlyi grófról Pesten mindenki úgy beszélt, mint a közszellemű, energikus tulajdonosok mintájáról; és minden, amit láttam, arra késztetett, hogy azt feltételezzem, hogy a dicséret jogos. Ez a nemesember, akinek városi rezidenciája Pesten, vidéki székhelye Palotán volt, és akinek százezreket kell költenie birtoka szépítésére és feljavítására, soha nem vette a fáradságot, hogy parkját összekösse Pest felé vezető úttal. A legnagyobb dicséret, amit mindenkitől hallottam a grófról, hogy igaz magyar volt; és szerintem ez jóban és rosszban egyaránt így van.„
a – angol kultúra allegorikus irodalmi fogalma a reménytelenségre – https://en.wikipedia.org/wiki/Slough_of_Despond
S A. L. tollából a válaszreakció:
De most járjuk mi is végig ezt az utat, nézzük meg mit is élhetett át angol utazónk. Ehhez egy 1856-os Pestet és környezetét bemutató térképet5 használtam fel, ami gyakorlatilag az utazás idején készült.
Az útvonal-nyomozást bemutató térkép, melyre a cikk során hivatkozom.
A leírás, mint kiindulópont megemlíti az akkori Pest északi határában volt található néhai híres Váci temetőt. Emiatt rögtön kizárhatunk két útvonalat, amelyen Pestről Palotára lehetett eljutni. Ezeket a mellékelt térképen piros szakaszocskákkal jelöltem. A legdélebbi a mai Thököly út már akkor kialakuló nyomvonala Zugló állomásig, majd innen enyhén jobbra tartva az út a néhai Paskál malomnál, valahol a mai Egressy útnál keresztezte a Rákos-patakot. Innentől a korabeli földútnak nincs semmiféle mai folytatása, a mai úthálózaton átlósan haladhatott át érintve a Wesselényi Őrjárat utcai torkolatát, s onnan tovább is északra haladva a Penny környékén érhette el a Régi Fóti út akkori nyomvonalát, s ezzel Palota akkori beépített területét. A másik kizárható útvonal a Vágány utca a Róbert Károly körútig, majd átvágva az Erzsébet királyné útjára a mai körvasútig, ahol akkor még csak Pest határa volt, de nem volt még vasút. Innen a Rákos és Széchenyi kereszteződést érintve haladt tovább ez az útvonal a már említett pennys találkozási pontig.
Most térjünk vissza Pestre ahonnan néhai utazónk a mai Váci út már akkor is kialakult nyomvonalán indult el Palota felé, érintve a Váci Temetőt. A temetőről itt6 lehet tájékozódni részletesebben. Ebből kitűnik, hogy a temető katolikus részét 1847-ben lezárták, itt jól érzett valamit utazónk, így a közel egy évtized alatt egyre több sír gondozatlanná válhatott, ahogy esetleg a sírban fekvő hozzátartozói is távoztak az élők sorából. De ebben a gondozatlanságban természetesen benne volt a Petőfi által is megírt patópálos „ej, ráérünk arra még!” temperamentum is.
A váci temető Pesten. Keleti Gusztáv rajza alapján, 1868.
Az ősi váci útról nem leltem képi anyagot, de a rajta közlekedő omnibuszokról lehet némi elképzelésünk e blog tavaly év végén megjelent egyik írása alapján7. A kátyúk a mai utaknak is kötelező részei, így azt mindenki napi szinten megtapasztalhatja.
Pesttől pár mérföldre letértek a váci postaútról és a leírása alapján úgy tűnik, hogy többet mentek úttalan utakon, mint a leágazásig. Ebből az is következik, hogy útjuk során nem érintették az akkor már dinamikusan fejlődő Újpestet. Már csak azért sem, mert ha igen, akkor arról gyaníthatóan írt volna, hisz korábban nevesítette is. Így gyakorlatilag két útvonal maradt, mindkettő a Rákos-patak akkori kettős torkolatánál csatlakozott le a Váci útról. Ezeket zöld pöttyökkel jelöltem.
Most nézzük az északibb útvonalat. Ez a letérési pont ma a Duna Plaza-val szemben a Faludi utca, majd az Újpalotai utca a vasúti kereszteződésig, ahol – átlépve az akkori Pest határát – beléptek a Károlyi birodalomba, ahonnan valami ilyesmi látvány tárulhatott a szeme elé:
Nem sok kocsikázás után elérhették a mai Árpád út nyomvonalát, amely a térkép szerint fasorral volt szegélyezve egészen a vasúti kereszteződésig. Ez a mai felüljárótól kicsit északabbra található régi Fő úti átkelő. Innen nagyjából a Bartók Béla utca mentén érkezhettek el a Szövőgyár utcáig, majd az Énekes utcán, s a Horváth Mihály (ma már a közforgalomtól elzárt) utcán át a patak felett.
De ha jobban megszemléljük a térképet, akkor láthatjuk, hogy egy tekintélyes szakaszon bizony fákkal szegélyzet volt a mai Árpád út, így nemigen írhatta volna utazónk, hogy “a keréknyomokon kívül semmi sem mutatta nekünk, merre is kell mennünk.”
A délibb útvonal Váci útról történő letérési pontja a Rákos-patak hídja után volt, majd a mai Béke utcát, amely a térképen már kezdeményben látható, a Gyöngyösi utca kereszteződése környékén metszhette át, s a mai Angyalföld délkeleti vége környékén léphették át Pest határát, s léphettek be ténylegesen a Károlyi birodalomba. Ez az útvonal már akkor sem lehetett ‘nagyon legális’, mert ez a terület ekkora már ki lehetett parcellázva, s az eredeti térképen is javítási nyomok láthatóak az útvonal megszüntetéséről.
De bizony ezen útvonal az, ami mentén nem volt egy szál fa sem, így utazónk leírása ezen útvonalhoz illeszkedik leginkább, s gyanúm szerint ezen az útvonalon történt az utazás.
Mindkét útvonallal át kellett haladni a vasúton, s a patakon, melyekről említést sem tett utazónk. Palotát magát is érinteni kellett, mivel csak a Régi Fóti úton vagy a növényolajgyári malom töltésén kelhettek át a patakon, s ebben az esetben Palota egyik vagy másik szélét érinteniük kellett. Továbbá nem messze mehettek el a palotai erdőtől és az akkor már jó egy évtizede működő étteremtől8, ahova Palota lakosságát meghaladó számban jártak ki a pestiek kikapcsolódni hétvégénként. Mivel a fogadott idegenvezetője társadalmi helyzeténél fogva feltehetőleg nem járhatott ide ki, így számára nem is lehetett oly érdekes az erdő és étterem, nem is említette utasának.
Palotát elhagyva egy szakaszon mindenképp a Külső Fóti úton haladtak a Csömör-patakig, s ezen áthaladva tértek el az akkor még nem teljesen kialakított grófi út felé, s érhették el a kastélykert délnyugati bejáratát. Az említett istállóudvar maradványai még ma is láthatók, ahogy a mai műúton Fót belterületére érünk, hisz a nagy balos S-kanyar épp ezen épületcsoportot kerüli meg. A templomot mindenki ismeri, a körülötte létesített mintafaluból feltehetőleg nem sok maradt meg, hisz a templom körül volt, s ma a templom körül egy nagyobb szabad teresedés található, de ez irányú nyomozást nem végeztem.
Ezzel véget is ért útvonal-nyomozó munkánk. Utazónk nem Palotát látogatta meg, hanem Fóton a grófi kastélykertet, s az akkor újonnan megépült Ybl Miklós által tervezett híres fóti Szeplőtelen Fogantatás templomot és környékét. A cikk alapján sejthető, hogy akkor feltehetőleg az átlag pesti szemében a Károlyi-birtok neve az Palota volt, s nem Fót.
Mint látjuk az írói vénával megáldott utazónk a Magyarországon tapasztalt benyomásait a kor akkori lehetőségeinek megfelelően megosztotta a világgal, útleíró újságcikkben közölte élményeit. Ám mivel akkor még nem voltak ez irányú algoritmusok, mint manapság a FB-nak, a terjesztés különböző újságárusok, könyvtárak, kávéházak, s hasonlók végezték. S ezen terjesztés mint tapasztalhattuk magyar szempontból is sikeresé vált, született rá honi reakció is. Továbbá nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ezen nemzetközi ‘terjedéssel’ – még ha csak érintőlegesen – de Palota neve is utazott.
PS: A cikk készre szerkesztése után, de még elküldése előtt bukkantam rá az alábbi 1839-es, a nagy pesti árvíz után készült térképre, mely kevesebb, mint 20 évvel az utazás előtt készült, s visszaigazolja az elképzelésemet.
3 – A fordítás a Google Translate segítségével készítettem a nyers szöveg értelmező simításával, így apró pontatlanságok előfordulhatnak benne. De a lényeg kiolvasható belőle.
4 – http://real-j.mtak.hu/2271/1/BudapestiSzemle_1866_006.pdf
5 – https://maps.hungaricana.hu/hu/BFLTerkeptar/92/
6 – https://mienkahaz.blog.hu/2012/10/31/egy_elfeledett_temeto
7 – https://rakospalotaanno.hu/2022/12/18/a-palotai-omnibuszrol/
8 – https://rakospalotaanno.hu/2022/12/30/volt-egyszer-egy-palotai-park-vendeglo/