A cikknek nem célja sem a cikk alanya, sem a beállítottsága felett pálcát törni, ítélkezni, megbélyegezni. A cikk mondanivalója Kertbeny magyarságára, munkásságára, valamint a tudtán kívül világhírűvé vált szóalkotására fókuszál.
Kertbeny Károly Benkert Károly Mária néven látta meg a napvilágot Bécsben, 1824-ben. Anyja Graf Lina (1800 Pest – 1868 Bécs) festő, apja Benkert Antal (1794 Bécs -1846 Pest) kereskedő, színész, vendéglős és író volt, testvére, a rövid életű Imre (1825 Bécs – 1855 Bécs) szintén festő.
Károly Pesten a piaristáknál, majd Egerben tanult, utána 1838-ban Heckenast könyvkereskedésében inaskodott, aztán beállt katonának. Egy-két évet volt Prágában, Drezdában, majd hazatért. 1845-ben ismerkedett meg Petőfivel. Hasonló karakter, mint a nagy költő: betegeskedő, ábrándozó, különc figura. Igaz, hogy ugyanakkor magas férfi volt, Petőfivel ellentétben. Hazaszeretete, elhivatottsága a fordítói pályára ösztökéli. 1845-46-ban Rákospalotán működik, és jelenteti meg a következő cikket:
Jelenkor 95. szám 572. oldal, 1845.11.27
Beleveti magát a fordításba, Petőfit fordítja le németre. Kezdeti próbálkozásai és könyvkiadásai csúfosak. Bár német a neve, Bécsben született, a magyarsága mégis a legnagyobb, nagyobb sajnos, mint a fordítói képessége és szókincse. A korabeli sajtó ott üti, ahol éri.
Pesti Hírlap 1847.07.01 (906. szám 2. oldal)
Budapesti Híradó 1847.07.13 (625. szám 32. oldal)
Pesti Napló 1852.01.13 (3. évf. 553. szám 2. oldal)
1851 végén hazatér 4-5 éves külföldi „emigrációjából” és előbb Palotán, majd Pesten ismét nekiáll újabb munkákat kiadni a már külföldön megjelent fordítások után. Szép lassan, de belejön a fordításba, és eljön az idő, mikor már munkásságáról elismerően nyilatkoznak.
Budapesti Hírlap 1854.01.08 (314. szám 1756. oldal)
Budapesti Viszhang 1856.01.03 (1. évf. 1. szám 6. oldal)
1863-66 között készült belga kép
Folyamatosan köteteket adott ki, mely vállalkozások hol sikerültebbek voltak, hol nem, élete végéig anyagi gondjai voltak. A bohém, csapongó művészlelkek életét élhette véleményem szerint, mindamellett, hogy valószínűleg nem volt egy sikeres vállalkozó alkat. Bécs, München, Svájc, Franciaország, Brüsszel, Köln, Hannover, Berlin voltak élete állomásai, és csak 1875-ben tért vissza Pestre, ahol az önkormányzat biztosított a részére a Rudas-fürdőben szállást és segélyezte haláláig. A magyar litertatúra nagykövete volt, aki egész életét a magyar írók és költők európai megismertetésére és elismertetésére tette fel. Agglegényként betegeskedve egyszobás lakásokban könyvhalmok közt élt. „Küss die hand, bocsánatot kérek, hogy még élek!” – állítólag ez volt a kedvenc beköszönése. 1876-ban a Petőfi Társaság felvette tagnak. 1882-ben kapott szélütést és hunyt el, az egyetemi klinikán. Dr. Pávai Gábor tudatta Jókaival a hírt, aki temetésére, (mely a Köztemetőben volt) koszorút küldött.
1879-ben többek közt Kertbeny igazolta a tényt, hogy a Petőfiről készült leghíresebb dagerrotípia 1845-ben készült (Szentmártoni Szabó Géza: Tükör által homályosan – Petőfi dagerrotíp arcképe, 1999).
Vajon miért hívta / hívatta magát 1845-47 között rákospalotainak Kertbeny? És egyáltalán miért változtatott nevet? Vajon kinél lakott Palotán? Megannyi, csak tippelhető kérdés. A későbbi Hampel-villának, a Sommariva-féle teleknek és hutirai Lukácsy Sándornak (a gazdasági egyletnek) volt ezidőben Rákospalotán angol-kertje. Ekkoriban még nem volt gyakori a névváltoztatás. Lukácsy és Érkövy (Ploetz) volt az, aki nevet változtatott és Palotához köthető (bár kutatásaim szerint Lukácsy csak 1857-ben változtatott nevet). Az is érdekes, hogy az orvos, akinek a kórházi osztályán Kertbeny elhunyt Pávai Vajna dr. volt, aki hutirai Lukácsy Sándorral volt rokoni kapcsolatban. Lukácsy 1840-től a Pest Műegylet tagja, jogász, a Nemzeti Casino és az MGTE tagja, a Pesti Takarékpénztár részvényese volt, így foroghattak hasonló körökben. Lukácsy is a népművelés megszállottja volt. Ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy Lukácsy nyári lakában lakhatott Benkert 1845-től, aki itt vette fel a Kertbeny nevet és itt kezdte el a versfordítói pályáját. Így a Kertbeny név, nemcsak a Ben-Kert név megfordítása, de egyúttal utalhat a palotai kertre, parkra is, ami körülvette Lukácsynál, „a nemzet kertészénél”.
Gyászértesítője
A józsefvárosi rk. halotti anyakönyv bejegyzése
1882-ben halála után közzétett portré
A cikk végén pedig akkor derüljön fény a két szóra melyet Kertbeny használt először a világon, cca. 1868/69-ban: hetero- és homoszexualitás. Amennyire évtizedeket áldozott életéből a magyar irodalom külföldi elterjesztésére – mely munkájában rengeteg küszködés és gúny vette körül, annyira volt a pillanat alatt megfogant szóképzése remek és a nagyvilág által azonnal elfogadott. E „munkája” futott be világhírt. A szavakat, melyeket alkotott, annak a jogi munkának a keretében kezdte használni, mely a melegek beleegyezésen alapuló szexuális aktusainak üldözése ellen, az eleve bűnösnek és betegnek titulált melegség megszüntetéséért állt ki (Forrás: Takács Judit: A magánélet szabadságáról – Ami maradandó Kertbeny Károly munkásságából, illetve Rubiconline: Homoszexualitás és heteroszexuális társadalom a 19. század második felétől napjainkig).
Fennmaradt irataiból gyanítható, hogy ő maga is meleg volt, mely tulajdonsága kapcsán szintén kirekesztettség és üldözés volt a „jutalma”. 2002-ben síremléket állítottak neki a Fiumei úti Sírkertben. Mivel az Új Köztemetőben lett eltemetve, azt gondolom, talán ott kellett volna a síremléket felállítani, igaz, azóta a Kerepesi temető lett a művészek nyughelye.
Az is világosnak tűnik, hogy, valójában nem „Puskás”, vagy a „kocsi” a legismertebb magyar szavak a világon, hanem Kertbeny „hetero- és homoszexuális” szavai.
Cs. Lengyel Beatrix – Stemlerné Balog Ilona: A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára c. munkájában egyértelműsítik, hogy Kertbenyről Bécsben készült dagerrotipia az első kép, mely a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteményébe került (maga Kertbeny adta ajándékba 1874-ben). A Kertbenyről 1847/48-ban készült kép sokkal jobb állapotú, mint a Petőfiről készült kép.
Mauks János mészáros 1871-ben Lajos fiának Kossuth Lajost szemelte ki, mely kapcsán írt Kossuthnak, aki, bármily hihetetlen is, de válaszolt és elvállalta a keresztapaságot. Mivel ekkor már két évtizede olasz emigrációban élt, így ő egy igazi „olasz keresztapa” lett.
Mauks János fia Lajos keresztelését a fóti római katolikus anyakönyv örökítette meg (Palota ekkor filiája volt Fótnak, egészen addig, míg meg nem épült a plébániatemplom). A Mauks név sokaknak ismerős lehet, Mikszáth Kálmán felesége Mauks Ilona volt. Úgy néz ki, hogy csak névrokonság áll fenn, lévén Mikszáth és felesége evangélikusok voltak, míg a palotai Mauks római katolikus. A mi mészárosunk nem volt farkasfalvi előnevű nemes sem. Ugyanakkor az, hogy a Mikszáth és Mauks Ilona szülőföldje és Rákospalota is palóc nemzetiségű volt erősíthetné a rokonság meglétét. A kis Lajos csak 17 évet élt meg, 1888-ban Újpesten hunyt el, ugyanis az 1880-as évek közepén ide tette át a család a székhelyét, így keresztapja túlélte őt.
A születési bejegyzés, 1871.07.17
A Magyar Újság 1871.07.27-i számának cikke (5. évf. 170. szám 1. oldal)
1912.08.29: Kovalik Dénes a rákospalotai Wágner Gimnázium tanulója, aki tanulni nem, de sportolni, úszni nagyon szeretett, elvállalta, hogy leugrik az Ferenc József (mai nevén Szabadság) híd turulmadárjáról, amit megörökít mozgóképen a francia Gaumont cég, első hazai filmjükhöz. A levegőben többször bukfencezve háttal zuhant a vízbe, majd merült el és halt meg a fiú. Szeptember 6-án a Csepel-szigetnél vetette ki a víz a fiú hulláját. Ez volt az első dokumentált ugrás a turulról. Azóta is az öngyilkosjelöltek kedvenc bázisugrópontja.
Egy évvel korábban Csipcsala Mihály, a Nagymező utcai kereskedelmi iskola 17 éves tanulója ugrott le az Erzsébet hídról, ő is bukfencezve, de hassal ért vizet és fulladt meg.
Mindkét fiú sportőrült volt, korábban több sikeres ugrást hajtottak végre más helyszíneken. Csipcsala esetében is volt egy rejtélyes mozgófénykép-vállalat, aki megbízásával ösztökélte a mutatványra (Forrás: Pesti Napló 1911.05.28 62. évf. 125. szám 7. oldal).
Már száz éve is a hírnév és a másokat túlszárnyaló sporteredmény ugyanúgy megbabonázta a gyerekeket, mint manapság a sok celeb, vagy a mások majmolása.
Szerencsére azóta a rákospalotai sportoló ifjoncoknak a rákospalotai filmgyártástól nem kell tartania, és dublőrként helyettük rengeteg „ismeretlen” külföldi (pl. Angelina Jolie vagy Keanu Reeves) jön asszisztálni. (Élc 🙂
Az Újság 1912.08.29-i számából (10. évf. 205. szám 5-6. oldal)
Szendőfi Balázs 2015-ben készítette el Budapest halai című filmjét. Ebben a szép természetfilmben a rákospalotai mocsár kárászainak is jutott hely. Bár az oldalamon Rákospalota múltjával foglalkozom, most a kivétel erősíti a szabályt. Bár, ha úgy vesszük egy láp sem napok alatt jön létre, sok száz vagy ezer éves is lehet. Ahogy a Liva-malom helyrehozatala, úgy ennek a természeti értéknek a megmentése is legalább ugyanolyan fontos. A mocsár, illetve láp az Irinyi János laktanya mögött a Szilas-patak közvetlen szomszédságában van, aki teheti sétáljon el ehhez a mini, vadregénybe illő csodához.
A lápról az index.hu is készített egy nagyszerű videót 2017-ben:
Babits 1911. októberétől 1912. decemberéig lakott a Fő út 2. szám alatti házban. Ekkortájt az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium tanára volt.
1912.05.23: A Vérvörös Csütörtök.
A Kislexikonból: Az 1912. máj. 23-i nagy budapesti tömegtüntetés az I. világháború előtti legnagyobb munkásmegmozdulás Mo.-on. Tisza István máj. 12-én a képviselőház elnöke lett és erőszakos eszközökkel akarta letörni a parlamenti ellenzéket. Tiltakozásul az MSZDP általános sztrájkot és tömegtüntetést hirdetett. 23-án százezres munkástömeg özönlött be a külvárosokból a parlament elé általános választójogot és Tisza távozását követelve. A rendőrség és a kivezényelt katonaság rendkívül brutális fellépése nyomán felborított villamosok, felszedett utcakövek, összetört kirakatok jelezték az összeütközés hevességét. A kormány terrorintéz-kedésekkel válaszolt a munkásság elemi követeléseire. Az MSZDP vezetősége a kormány fenyegetéseinek hatására még aznap délután felhívást adott ki a tüntetés befejezésére. Az összeütközésnek hat halálos és több száz sebesült áldozata is volt, ezért nevezik e napot Vérvörös Csütörtöknek.
Az alábbi híradó részlet a Wikipedia Vérvörös Csütörtök bejegyzésében látható, a menüje az egér jobb gombjával nyitható meg (-> indítás, leállítás, teljes képernyő funkciók).
1894.06.12 (Fővárosi Lapok 161. szám 1389. oldal) – Palotai erdő (ma:
Fóti út – Szilágyi u. – Lahner György u. és Blaha Lujza u. által
határolt terület)
1894.07.27 (Pesti Hírlap 16. évf. 208. szám 6. oldal) – Kossuth utca
1894.08.04 (Pesti Napló 45. évf. 214. szám 1. oldal) – Fő utca
1894.08.05 (Pesti Napló 45. évf. 215. szám 5. oldal) – Vas(út) (Pozsony) utca
1894.08.05 (Pesti Hírlap 16. évf. 217. szám 7. oldal) – Ez ugyanaz az
tűz, mint egy cikkel feljebb, itt az utcanév már pontos, és itt a
tulajdonosok nevét is közlik – Vasút (Pozsony) utca
1898.07.31 (Pesti Napló 49. évf. 210. szám 10. oldal) – Újfalu, Bocskai u. – Helle kötélgyár
1899.07.22 (Alkotmány 4. évf. 175. szám 7. oldal) – Fóti út
Nemzetünk legtragikusabb eseménye volt az 1920-as békeszerződés aláírása. A delegáció 66 főből állott, közülük 29 fő volt magas pozícióban, egyikük volt Walter Emil külügyminiszteri tanácsos is (Forrás: trianon100.hu – A magyar delegáció összetétele), akinek a feladata a hadifoglyok hazahozatalának megszervezése volt. [Forrás: rubicon.hu – Zeidler Miklós: A magyar békedelegáció tevékenységéről (1920-1921)]
1919 őszén a Külügyminisztérium közgazdasági főosztályára került Walter, többek közt Scitovszky Tibor és Jármay Elemér külügyi tanácsosokkal és bekapcsolódtak a már hónapok óta működő Békeiroda munkálataiba. Walter, mint vasútügyi szakértő vett részt a tárgyalásokban, 1920 márciusára engedélyezték a hadifoglyok hazaszállítását, Apponyi megbízottjai Walteren kívül még Kirchner Sándor alezredes és báró Csáky István voltak (Forrás: Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban Szerkesztő: Ádám Magda és Cholnoky Győző).
Waldenbachi Walter Emil Rezső 1872 körül született. Neje folkusfalvi és tomkaházi Tomka Margit Julianna volt. A család protestáns volt. Négy gyermekükről tudunk: Adrienn Margit, aki 1893.09.18-án született. László Miklós, aki 1902.03.03-án 1 hónapos korában hunyt el. Ekkor a család a VII. kerület Bethlen u. 45. alatt lakott. Ifjabb Emil, aki 1901-ben született, és végül Gyula, aki 1903.07.08-án született az Erzsébetvárosban.
1904.04.07-én Az Újság (2. évf. 97. szám 27. oldal) hasábjain hirdetik a házat
Vélhetően 1904 táján költözhettek ki Rákospalotára, az akkori Mária, ma Sín u. 9. szám alá. 1909-ben már bizonyosan itt laktak (HU BFL – VII.203 – 1909 – 0435), ekkor még csak államvasúti ellenőr pozícióban dolgozott Walter. 1912-től kezdve haláláig folyamatosan szerepel a telefonkönyvben, mindvégig rákospalotai címével. 1917-től a Rákospalota Községi Hitelszövetkezet igazgatósági tagja Legeza Pállal együtt. Walter folyamatosan lépdelt előre a ranglétrán, halálakor külügyminiszteri tanácsos, Rákospalota képviselő testületének tagja, illetve a Rákospalotai Kaszinó tiszteletbeli elnöke volt. Számos kitüntetést is szerzett. 1920-ban vett részt a már említett trianoni tárgyalásokon. Lánya először 1918-ban majd 1921-ben ismét férjhez ment, mindkétszer Rákospalotán. Gyula fia 1930-ban nősült Újpesten (Heinrich Mártával), ifjabb Emil is megházasodott. Az 54 éves tanácsos 1926.03.14-én hunyt el, nem sokkal előtte maga Horthy engedélyezte neki, hogy 1926.01.31-i nappal nyugdíjba vonulhasson. Neje valószínűleg (talán) férje elvesztése kapcsán háborodhatott meg, és egy több éves folyamat eredményeképp 1936-ban helyezték gondnokság alá. Végül 1950.05.23-án hunyt el 79 évesen (1871.01.28-án született) (Forrás: Kempelen Béla: Magyar nemes családok, Thomka család, XXII. tábla) Budapesten az V. kerület Falk Miksa u. 30. alatt. Hogy az ingatlant meddig lakták, rejtély, mert az iratokban feltűnik Révész Hugó sertéskereskedő is, aki a korábbi Fő úti címéről ide költözött. 1926-1931 között biztosan a Mária u. 9. illetve 9-11. szám alatt lakik, a későbbiekben pedig Újpestre költözik. Elképzelhető, hogy már korábban, ahogy a gyerekek felnőttek, Walterék a 11-es házat is megszerezték. Idősebb Emil halálakor már a 9-11. cím volt megadva, mint gyászház, Gyula fia 1930-as nősülésekor a 9-es címen szerepelt. Walterné gyámügye kezdetekor 1934-ben még rákospalotai lakosként van megjelölve, így kijelenthető, hogy nagyjából 30 évig élt itt a Walter család.
Nemzeti Újság 1926.02.02 (8. évf. 26. szám 8. oldal) – id. Walter életútja
id. Walter Emil halotti értesítője
Ifjabb Emil is szép karriert futott be, de míg apja szakpolitikus volt, ő külügyi diplomata és sajtós, azaz az aktuális ideológia képviselője:
A Budapesti Közlöny 1939.11.03-i száma (248. szám) címlapján Ifjabb Emil
részére Horthy megengedi az észt Fehér Csillag kitüntetés viselését
Az Ellenzék 1942.09.18-i számának cikke (63. évf. 211. szám 2. oldal) ifjabb Walter Emil életrajzával
A család életében harmadjára is feltűnik a Horthy név, miután 1942.08.20-án a kormányzóhelyettes Horthy István repülőgépével lezuhan és életét veszti. Az ország gyászba borul, a kormányzat szinte uralkodóknak kijáró tisztelettel gondoskodik a koporsó Pestre majd Kenderesre hozataláról. Ifjabb Walter Emil is koszorúzott, ekkor már mint pozsonyi követségi tanácsos.
Az Újság 1942.08.26 (18. évf. 193. szám 1. oldal)-i számában megjelent cikk
Tolnai Világlapja – 1943.04.14 (45. évf. 15. szám 5. oldal) – balról a második Walter
Tolnai Világlapja – 1943.05.19 (45. évf. 20. szám 1. oldal) – jobb oldalt Walter
Pesti Hírlap Képes Melléklete – 1943.10.05 ( 7. évf. 40. szám 636. oldal) – jobb oldalt Walter, középen háttal a neje
A Tiszti Címtár 1944-es kiadásában láthatjuk a francia követségi
dolgozók névsorát és rangjait. Walter a magyar kitüntetéseken túl olasz,
finn és észt kitüntetés birtokosa is volt
Ifjabb Walter mint a vesztes Magyarország hivatalnokaként a szovjet befolyás alá kerülő anyaországban a hazatérés után sok jóra nem számíthatott. Több mint 70 év távlatában és ismeretek nélkül kenyeret törni ifj. Walter tevékenysége kapcsán pro vagy kontra nem akarok és főleg nem is tudok, nem is célja jelen cikknek döntő bíráskodni, csak a megjelent sajtóanyagból próbálok betekintést adni Walter életébe.
A Magyar Közlöny 1949.08.29-i 179-180. számának címoldalán lehozott
határozat, melyben Waltert is megfosztják állampolgárságától és javaitól
A hivatkozott jogszabályi szakasz így szól (17. par.):
(1) A kormány a belügyminiszter előterjesztésére megfoszthatja magyar állampolgárságától azt,
1. aki külföldi állam kormányától, bármely más szervétől vagy külföldi politikai szervezettől – a magyar kormány engedélye nélkül – bármilyen politikai jellegű tisztséget vagy megbízatást elvállal avagy valamely külföldi politikai jellegű szervezet tagjává lesz vagy annak tevékenységében részt vesz;
2. aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik.
(2) A kormány határozata az állampolgárságától megfosztott férfi feleségére és kiskorú gyermekére is kiterjed, ha ezt a határozat kimondja. (3) A magyar állampolgárságától a jelen § alapján megfosztott személy vagyonát el kell kobozni. Az elkobzásra az 1948. évi XXVI. törvény 6-8. §-ának rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. (4) A kormány határozatát a Magyar Közlönyben közzé kell tenni. A határozat a közzététel napján válik hatályossá. (5) Az (1) bekezdés rendelkezései nem érintik a külföldön tartózkodó egyes személyeknek magyar állampolgárságuktól való megfosztásáról és vagyonuk elkobzásáról szóló 1948. évi XXVI. törvény hatályát.
A lista a nejét nem említi. Hogy mi is történhetett, ami „kiverte itthon a biztosítékot” és persona non grata lett Walter, az az alábbi cikkből sejlik ki. Természetesen nem tudom megítélni információ hiányában, hogy a cikkben foglaltakban mennyi volt az igazság, mindenesetre Walter helyzete kirajzolódik belőle. Egy bukott, megbuktatott rendszer magasabb pozícióban levő hivatalnoka szinte sosem folytathatja az új rendszerben, mindig mennie kell. Ennek megfelelően készült a cikk is, nem kímélte az alanyát. A család annyit tud, hogy neje svéd származású volt, a háború után Kanadában telepedtek le, később a montreáli egyetemen tanított Emil.
Walter Gyula (Géza), Emil fivére is minisztériumi állásban volt: 1937-ben az Iparügyi Minisztérium VI. osztályán, mint miniszteri műszaki tanácsos dolgozott. 1942-ben ennek a közszállításokkal foglalkozó osztálynak már a vezetője volt. 1944-ben a XII. osztály (Állami üzemek) osztályvezetője. 1946-ban az Országos Villamosművek és a Vegyiművek igazgatótanácsi tagja. Az új rendszernek nem kellett, fivére miatt B-listára került. 1949-ben már lámpaernyő-készítő (!) a Falk Miksa u. 30-ban, tehát ő gondoskodott a gyámság alá helyezett édesanyjukról hosszú éveken át. 1956.05.02-án hunyt el a XII. kerületben.
Egy megválaszolatlan kérdés maradt: A Mária (Sín) u. 9. homlokzatán a Lujza-lak felirat kire utalhat? Walteréknél senkit sem hívtak Lujzának. Ha eredeti a felirat, akkor az építtető készíttethette a feliratot még közvetlen az építés után és Wagnerék beköltözése előtt.
A cikk a Szabad Nép 1946.05.30-i számában (4. évf. 121. szám 1. oldal) jelent meg
Az alábbiakban adom közre az id. Walter Email leszármazottjaitól kapott képeket:
Id. Walter Emil , felesége Tomka Margit és három gyermekük (Emil, Adrienn, Gyula) – 1905 körül
id. Walter Emil – az 1920-as évek elején
Ifjabb Walter Emil – az 1940-es években
Ifjabb Walter Emil sírja A Mount Royal Cemetery-ben, Montreal, Kanada
Az újoncok nagyobb létszáma, többletszolgálata, német nyelvű vizsgatétele és hasonló törvényi szigorítások miatt utcára mentek az emberek. Pár hónapra rá Széll Kálmán miniszterelnök megbukott. Utódja Tisza Kálmán is csak másfél évig szolgált: 1904-ben országos vasúti sztrájk robbant ki, Tisza az ellenzéki képviselők mozgásterét szűkítve, politikai gyűlést fegyverrel leverve olyan mérvű haragot vívott ki, hogy a baloldal egységbe tömörülve buktatta meg 1905-ben. 1906-ban a Szabadelvű Párt megszűnésével lezárult a kiegyezést követő 30 évnyi kormányzásuk és a „boldog békeidők” utolsó évei következtek.
A palotai nők és férfiak népviseletben vonulnak az Operánál. A
községekben a kétkezi munkáknál rendkívüli mód hiányoztak a besorozott
fiatalemberek, nem volt mindegy, hogy mennyi ideig lesz távol a legény.
Kalap és fejkötő, pántlika a lovakon és kitűző a kabáton. Nem voltak
restek kiállni, nem akart senki sem több katonai szolgálatot a legszebb
békeévek idején.
A nagyközönség által még sosem látott két építkezési fotó! Az 1910.06.25-én felvett két kép egyike a villamos aluljáró építkezéséről készült, a másik pedig az akkor még HÉV-ként funkcionáló veresegyházi vonal, a vasút felett épített hídjának építéséről. Ez a híd már nincs meg, szintbeli váltó és vágány biztosítja a 70-es és 71-es vonalak kapcsolódását, Rákospalota-Újpest és Rákospalota-Kertváros között. Levéltári jelzet: HU BFL – VII.173.a – 1910 – 1786 (Forrás: Hungaricana.hu).
A kép jobboldalán talán az 1918 körül leégett Park Vendéglő látható,
előttünk a kép közepétől jobbra az idén bontásra ítélt
állomás-raktárépület. A képen keresztben már mélyítik az aluljáró
munkagödrét. A „Lukács” feliratú reklám a Batthyány u 56.
melléképületének falán díszeleg. A hirdetéstől balra a plébánia tornya
kandikál ki a fák felett.
Alul látható a Vác felé tartó vágányzat. Palota-Kertváros ekkor még nem létezett, a híd mögött csak rétet látunk.
Régóta érdekelt, hogy mikor működött a Dembinszky, illetve ma már Wysocki u. 1. szám alatt álló (állott) szalámigyár és hogy kik is voltak Dozziék. Beleástam magam a kutatásba, aminek eredményeit most megosztom Önökkel.
A szalámit Észak-Olaszországban már sok évszázada disznóhúsból készítették, a lényege, hogy hosszan eltartható a hús, a füstölési és kiszárítási eljárásnak köszönhetően. Olaszkolbásznak vagy veronai szaláminak hívták idehaza. Az első említése – melyre ráleltem, az – 1795-ből való (Magyar Hírmondó 47. évf. 772. oldal 1795.12.11).
Az első fűszerkereskedők egyike, aki hozatott be a pesti ínyenceknek szalámit Deiller Antal volt (1807-ben lett pesti polgár, Asslingban (Tirol) született). A pesti Városház tér 2. szám alatt a Sárkány nevű boltjában árult fűszert, és sok minden mást. Az 1840-es évektől legalább 1862-ig már csak lőport, salétromot árult.
Hazai ‘s Külföldi Tudósítások, 1833. 1. félév 36. szám 1833.05.04
A fűszeresek árultak csak import szalámit, őket most delikatesz-boltosoknak mondanánk, mert import holmik széles választékát kínálták, melyek közül csak egy termék volt a szalámi. Deiller Antal mellett Pentsch Gáspár és Weisz, illetve utódja Hausner árult még szalámit.
Pesti Hirlap 1845.06.08 (482. szám 378. oldal)
Pesti Hírlap 1842.03.27 (129. szám 220. oldal)
Hölgyfutár 1850.10.29 (1. évf. 100. szám 408. oldal), a pesti vastuskós
ház a Kis-híd és Váci utca sarkán állott egykor, melyben a fűszeres
helyén 1857-től Ráth Mór megnyitotta könyvesboltját
A Budapesti Hirlap 1859.04.01-i (74. szám 4. oldal) számában megjelent hirdetés. A bolt a mai Váci és Párizsi utcák sarkán állt.
Az 1830-es években még Pesten is csak néhány gyár üzemelt, egyedüli olaszként Valero Selyemgyára van a listán, de szerepel rajta a később rákospalotai Lichtl Károly pesti cukorfinomítója is (Forrás: Der Pesther Stadt – und Landbothe für das Königreich Ungarn 1836). Az 1840-es évek korai szalámiüzemi így jó esetben is csak nagyobb hentesüzemek voltak, ahol volt füstölő és tán szárító/hűtő helyiség és napi néhány disznót tudtak feldolgozni. Így sokáig nem voltak egymás konkurenciái, és továbbra is volt értelme a csemegeboltok importjának.
1847-ben az Életképek 1847.08.15-i száma (5. évf. 7. szám) beszámol egy rákospalotai kirándulásról, melyet Lauka Gusztáv, az első magyar vicclap készítője írt (és ezzel a legkorábbi szalámiárról is tudomást szerezhetünk):
Ez a hírlapi cikk pedig pár évre rá íródott, szintén egy palotai kirándulásról:
Ez a palotai kirándulásról szóló cikk pedig a Divatcsarnok 1853.07. hóban megjelent (1. évf. 30. szám) hasábjain olvasható
Az első magyarországi hentesek, akik nagyobb tételben kezdtek el szalámit készíteni: Oswald Florian Pakson ( Hetilap 1. évf. 29. szám 455. oldal 1845.07.08), Elischer Károly Kassán (Pesti Divatlap, 36. szám 712. oldal 1846.09.05), Torossy János Szegeden (1852-ben, Palugyay Imre: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása, Pest, 1853) és Székesfehérváron Guerra Károly és Clame Antal (Hetilap, 1. évf., 42. szám 670. oldal 1845.08.22). Nagyobb tételen évi 1-2 száz mázsa szalámit értünk. Ezekből a cégekből csak Elische üzeme maradt fenn, Netusil Vince vitte tovább az első világháborúig de inkább sonkát, mint szalámit gyártott. Ezek a próbálkozások még az eredeti veronai ízvilágot utánozták, lehetett a hentes német, magyar vagy olasz nemzetiségű, évi 100 disznó feldolgozása csak helyi igényeket tudott kielégíteni.
A Budapesti Viszhangban 1856.12.18-án (1. évf. 51. szám 419. o.)
megjelent hír a tervbe vett palotai szalámigyárról – talán pont Lichtl
vagy Schossberger lehetett ez a birtokos…
Az állam már az 1850.11.23-i rendeletébe beemelte a szalámit is, mint adóköteles terméket. Minőségi osztályonként 50, 40 illetve 25 krajcár fogyasztási adó terhelte a szalámit bécsi mázsánként. 1851.03.01-től pedig Buda-Pest és Óbuda is újabb 13 krajcár pótlékot vetett ki a szalámira, mely egy év múlva már 15 krajcárra emelkedett. 1858-ban 87 és fél újkrajcár volt a fogyasztási adó, míg 26 és fél újkrajcár a városi pótlék (ezek 52,5 és 15,9 konvenciós krajcárnak feleltek meg). A szalámiüzemek elterjedését az is gátolta, hogy megtiltották a szalámigyártóknak a nagy tételben történő sertésfelvásárlást is. A későbbiekben többek közt ezért jöttek létre olyan húsgyárak, melyek már saját sertéstenyésztést végeztek a megfelelő alapanyag rendelkezésre állásához.
A pesti szalámiipar elindulásáról több forrás is rendelkezésre áll, de gyakorlatilag mindegyik egy-két tőről fakad és csak sok évtizeddel később íródtak. Lássuk őket:
Ez a cikk a Nemzeti Újságban 1934.11.18-án (16. évf. 260. szám 8. oldal)
jelent meg. Piazzoni ebben a történetben 1854-ben kerül Pestre, és a
Király utcában árul gesztenyét, majd szalámit
A Természettudományi Közlönyben 1939.09.05-én (71. évf. 1099. füzet 501.
oldal) is 1850-re teszi Piazzoni és Faddini megérkezését és a szalámi
készítés megindulását
Ez a verzió a Honismeret 1982 (10. évf. 1. szám 46. oldal) évi számában
jelent meg, a szegedi szalámisokat említi meg Piazzoni és Faddini
mellett
Végül Blaskó Barbara – aki a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékén dolgozik – 2016-os ” „… salt, onest, lavoradôr!” Friuliak Magyarországon a 19–20. század fordulóján” című tanulmányából idéznék:
„Amagyarországi szalámigyártás kezdetei
Magyarországon egészen a 19. század végéig a szalámikészítés kis- és kézműipari jellegű tevékenység maradt, amelyet kizárólag a téli idő – szakban, idényjelleggel folytattak. Ezt a kisüzemi gyártást is a Monarchia területére érkezett friuli emigráns vállalkozók végezték. Néhányan közülük társtulajdonosok lettek egy-egy ekkor alakuló nagyobb üzemben vagy új, immár nagyipari jellegű gyárakat alapítottak. A Magyarországon, illetve a Monarchia területén létrejött szalámigyárak tehát nagyrészt olasz tulajdonú vagy olasz munkaerőt és szaktudást felhasználó üzemek voltak, amelyek a friuli hagyomány átvételével új piacot teremtettek a szaláminak, ami egyben lehetővé tette egy egész iparág kifejlődését. A korszakban elterjedő szalámigyártás és a Magyarországon alapított gyárak létrejöttének körülményeiről Rinaldo Vidoni, a jó hírű debreceni szalámigyáros família tagja Origini friulane di un’industria ungherese című 1932-ben írt cikkében így számol be:
„A múltszázad közepén egy Grünhut nevű budapesti kereskedő százszámnyi kétkerekű kordéval indult Itáliába, Udine volt a célja. Burgonyát, babot és kukoricát hozott magával, amit később a piacon cserélt el gesztenyére, citrusfélékre és egyéb árukra. A vétel-eladásnál Giovanni Piazzoni segédkezett neki, aki 1854-ben – Grünhut termékeny magyar földről szóló elbeszéléseitől megigézve – megrakta szekerét néhány zsák gesztenyével és Budapestre indult szerencsét próbálni. A hosszú (jó 40–50 napig tartó) út alatt a magyar nyelv alapjait a bárdolatlan alföldi kocsisoktól sajátította el. Alighogy megérkezett, nem állván rendelkezésére elegendő pénz, felállított egy sütödét a Király utca egyik kapuja alatt és elkezdte sütni a Friuliból hozott gesztenyéket. Télen, ahogy mindig is szokása volt, Piazzoni Budapesten is vásárolt egy sertést és a húsából gondosan szalámit készített. A nyár beköszöntével a barátok és ismerősök ízletesnek találták ezt a számukra újdonságnak számító különlegességet és sokan közülük arra is megkérték, hogy az ő költségükre is készítsen belőle.
Egy nap tudomására jutott, hogy csemegekereskedő szomszédja azon sopánkodik, hogy tavaszra és nyárra nem tudja nagy mennyiségben tartósítani a szalonnát és a zsírt, mivel nincs lehetősége a megmaradó húst felhasználni. Ekkor Piazzoni beteljesülni látta két nagy vágyát: egyrészt, hogy befektesse a gesztenyesütéssel megtakarított pénzét, másrészt, hogy otthagyja a sütödét és olyan mesterségnek szentelje magát, amely kedvére való. Rögtön meg is egyezett a szomszédjával a sertéshús szerény áron való átvételéről. A terve friuli szalámi előállítása volt, melyet aztán szándéka szerint, a nyár folyamán hazájába vitt volna értékesíteni. Piazzoni kis üzeme így kezdett működni. Azonban minden gondossága és erőfeszítése ellenére az előállított szalámi nem felelt meg az elképzeléseinek, mivel egyáltalán nem hasonlított a friuli szalámira; ezért fel kellett adnia azt a tervét, hogy az áruval együtt Grühnut karavánjával Friuliba induljon.
Viszont miután látta, hogy Magyarországon a kóstolást követően mindenki vásárolt belőle, felkeresett egy csemegekereskedőt és megkérte, árulja szalámiját a boltjában. A kereskedő könnyűszerrel értékesítette az egész árut, ami Piazzoni rendelkezésére állt, a következő évre rögtön jóval nagyobb mennyiséget rendelve meg tőle.
Ott, ahol egy évvel azelőtt Piazzoni még a gesztenyét sütötte, egy kis műhelyt létesített a magyar szalámi (salame ungherese) gyártására. Mivel évről-évre nőtt a termelés, arra kényszerült, hogy egy igazi üzemet nyisson. De amikor látta, hogy még ez sem tudja kielégíteni a szükségletet, egy társának, Giuseppe Medunának némi tőkét adott, hogy az Budapest környékén egy hasonló gyárat alapíthasson. Friuliban szintén érdeklődni kezdek ezen ipar után, mely kedvező jövőt ígért, így 1860 körül Magyarországon a friuli hentesek egyik gyárat a másik után nyitották meg, mint a Del Medico testvérekét, a Guglielmini, a Suberca, a Molinari és a Boschetti gyárakat, melyek mára szinte mind elenyésztek. Ennek az iparágnak a jellegzetessége az volt, hogy szinte kizárólagosan friuli munkásságot foglalkoztatott a mesterségbeli tudásuk miatt, s ez a szokás mintegy ötven éven keresztül meg is maradt, azaz egészen a világháború kitöréséig. Száz és száz friuli hentes talált itt munkát a téli hónapokban szétszóródva aztán tavasszal Közép- és Kelet-Európában mint kőműves vagy téglaégető munkás.
Követve a friuliak vállalkozó kedvét, az évek múlásával a magyarok is nyitottak új gyárakat, szinte mindig friuliakra bízva rá az irányítást és a munkát. Épp a magyar gyárak egyikének volt a vezetője a frisancói lovag Dozzi Dávid, aki mintegy negyven éven át tevékenyen járult hozzá a magyar szalámiipar fejlődéséhez. Jelenleg az egyetlen olasz szalámigyár Magyarországon a Vidoniké, mely 1886-ban alakult Debrecenben, friuli tulajdonban áll és friuli vezetéssel működik. ….”
Suberca tevékenységének említése az eddig megismert forrásanyag tükrében csak Rinaldo Vidoninál szerepel, Piazzonit és Faddinit más források a kis mennyiségben előállított, kisipari jellegű szalámigyártás képviselőiként említik, és a rendelkezésre álló adatok alapján hasonló volumenű lehetett a Molinari, a Meduna, a Guglielmini és a Forgiarini üzemek tevékenysége is. A Venturini gyárat 1904-ben a nagyobb foglalkoztatók sorában találjuk csakúgy, mint a Dozzi, a Del Medico, a Boschetti és a Vidoni családok tulajdonában álló gyárakat, amelyek esetében a korabeli dokumentumok már nagyobb mennyiségű információval szolgálnak. Pietro Del Medico Tarcentoból vándorolt Budára az 1840-es évek elején, s 1850-ben alapította meg szalámigyárát, amely fennállásának ötvenedik évfordulóján a Del Medico Péter és Fia Szalámi gyár nevet viselte. A budoiai „barbe Nane” néven ismert, korábban kőművesként dolgozó mester Budapesten hozta létre műhelyét, ahol többek között a Frisancóból érkező Dozzi fivérek is munkát vállaltak, akik hamarosan három üzemet is magukénak tudhattak.”
A szalámigyártás kezdeteiről tehát csak az 1930-as években megszületett forrásokból van tudomásunk. Van tehát egy „gesztenyeárus-vonal” Piazzonival és Faddinivel, aztán vannak Del Medicoék, majd a zsidó Grünhut, és végül a rejtélyes barbe Nane. …”
A kutatások során – annak mérete miatt és a lehetőségeket felmérve – már csak a budapesti szalámisokra fókuszáltam, kiegészítve azt a Rákospalotát érintő tényekkel.
Ami a rendelkezésre álló – és amennyire a felkutatott és a már digitalizált, ill. egyáltalán kutatható dokumentumok teljessége engedi – adatok alapján megállapítható, hogy:
Az első pesti olasz szalámimanufaktúra 1847 előtt nem sokkal alakulhatott a Vízivárosban Del Medico Jánosnak köszönhetően. A későbbiekben az 1850-es évszám terjedt el. Mind az alábbiakban közölt 1892-es iparosjegyzékben, mind az 1900-as 50. évfordulót ünnepelve már az 1850-es év volt az elfogadott.
Piazzoniról az első adat 1854-es, ekkor már szalámikészítő volt ő is. Arra, hogy maroni-, azaz gesztenyeárus lett volna, nincs írásos nyom. Fadinivel együtt neve sehol sem szerepel. Ugyanakkor kapcsolatban állt (mint rokon, keresztapa, ill. egy házban élve) a Meduna, Guglielmini, Dozzi, Di Pol családokkal. Giovanni Fadini szalámiárus volt Bécsben a Práterben és 1865 körül halt meg. A Fadini Domokos nevű tabáni vállalkozó fia, Jakab 1873-1882 között volt igazolható módon szalámigyártó az Üllői út 83-ban.
Valóban a Pestre érkezett észak-olaszok sokszor kőmegmunkálással, kőfaragással, festészettel is foglalkoztak, ill. azaz más volt az eredeti szakmájuk.
Az olaszok a Pesten létrehozott önsegélyező egyletben ápolták az anyaországgal, illetve egymással is a kapcsolataikat 1874-től kezdve, korábban ez csak egy-egy már jól menő vállalkozó „kiváltsága” volt, aki ismeretségi és családi alapon támogatta az óhazából érkező „újoncokat”. Ilyen támogató lehetett Piazzoni is. Bay Jeromos festő és Di Pol Luigi mozaikkészítő (munkái között a Nyugati Pályaudvart is ott találjuk) is Piazzoninál lakhatott.
A legtöbb manufaktúra átállt a gépi feldolgozásra, de az apáról fiúra történő cégörökítést a megfelelő utódhiány megakadályozta. Azok a cégek maradtak életben, ahol a tulajdont és a cégvezetést el tudták választani egymástól és kialakult a szalámimester (művezetői) státusz. Ahol egyfelől görcsösen ragaszkodtak a recept titkának megőrzéséhez, másrészt a gyermekeket más pályákon taníttatták, ott nem volt esély arra, hogy a gyár megmaradjon (ez sok esetben most sincs másképp). A Nagy Háború, majd a világválság idején csak a legnagyobb cégek maradhattak életben, ahol gondoskodtak az alapanyagot adó hússertés kiváló minőségéről, menyiségéről, olcsóságáról és folyamatos rendelkezésre állásáról. Kőbánya a szalámisoknak köszönheti kialakulását, a Ligettelek, Óhegy és a Gyárdűlő rengeteg telkét vásárolták fel, alakítottak ki sertésszállásokat, majd kitelepítették ide a gyáraikat is, mikor már a belső kerületekben helyszűke és az adók miatt lépniük kellett. A hűtőházak alapfeltételei lettek a gyártásnak, mert nem csak télen, hanem már ősszel és tavasszal is képesek voltak a szalámit kellő színvonalon füstölni és hűvös helyen kiszárítani.
Rottersmann Tódor (Tivadar) sajt- és csemegeboltos neve először 1882-ben jelenik meg a dokumentumokban. A halálhíréről szóló értesítést alább olvashatjuk, eszerint 1839 körül született és 1873-ban nyitotta meg a boltját. Ő tehát biztos nem volt Piazzoni felkarolója. A Király u. 58-ban majd 60. szám alatt volt a boltja.
Grünhut csemege- vagy élelmiszer kereskedő a fellelhető adatok alapján az 1840-50-es években nem létezett. A Központi Értesítő az 1870-es években vált cégközlönnyé, az első években közölték le a meglévő vállalkozásokat, jelezvén azok alapítási évét is. Taub és Grünhut rőföskereskedők cége 1865-ben, Grünhut Vilmos és Bernát bőrkereskedők 1873-ban, Grünhut Henrik és Adolf rőfösök Kkt.-ja 1867-ben indult el Pesten. Ha Grünhut ekkora kordé karavánokat szervezett, valahol lett volna rá utalás az 1840-es évektől kezdődően, de nem volt. Persze nem zárható ki a léte, csak nem pesti, vagy nem Grünhut nevű volt az illető.
Zsidó szalámisról egyébiránt van információ, Weil Ede 1830-ban indította el a Király u. 1. szám alatt a boltját. Halála után lánya Ilona, majd annak fia, Sonnenfeld Jakab vitte tovább a boltot. Aztán Weil Fiai, majd annak utódja nevet kapta a cég, utolsó tulajdonosa Weil Artúr volt és végül 1918-ban szűnt meg a hentescég.
Piazzoni a dokumentumok alapján sosem lakott a Király utcában (ellentétben pl. Weillel, vagy Rottersmannal), így valószínűtlen, hogy ott árult is volna portékát.
Egy kérdés maradt fenn: vajon ki lehetett barbe Nane, azaz a Nane bácsi? Esetleg lehetett ez gúnynév is (jelenthet akár szakállas kisnövésű bácsikát is). Bár akire jó emlékkel gondolunk, azt nem a gúnynevén szólítjuk. Ha budoai származású, akkor friuli nyelvről kell fordítani, és a bácsi, nagybácsi a helyesebb megfejtés a barbe-re. Piazzoni a Budoia község melletti Polcenigo falu szülötte. Gyermeke (tudomásom szerint) nem született. Valóban őhozzá érkeztek meg Dozziék, igaz biztosan nem egyszerre (hiszen a fiúk közt sok év korkülönbség is volt). Németül Johannes, olaszul Giovanni volt Piazzoni keresztneve. Keresztneve becézett formája lehet a Nane szó. Azt gondolom, hogy 99% százalék az esélye annak, hogy Piazzoni volt barbe Nane.
+ 1 A megállapítások végére pedig hozzákanyarítok egy gondolatmenetet, ami vagy megállja a helyét, vagy nem, mindenesetre közlöm:
Fabian Spurio 1846.09.14-én lett pesti polgár. Tiranoból (Lombardia) származott. Címe: Rózsa u. 16 (később ez a 18 lett). Forrás: Pest szab. kir. város’ házjegyzéke 1848). Ez a ház gyakorlatilag szemben volt Piazzoni későbbi (1866-tól már biztosan meglevő) Rózsa u. 23. / 25-ös címével. Spurio, aki 1827-ben még tűzoltó volt (Forrás: Adressbuch der Stadt Pesth 1827 ), 1846-ban már mint olaszkolbász és szalámikészítő ténykedett. A Buda és Pest polgárai 1686-1848 adatbázisban összesen 51 hentest találtam, aki az évek alatt polgárjogot nyert. Szerepel a listán 1840.06.01-i bejegyzéssel Elsasser Ferenc hentes neve is, aki – milyen véletlen – a Rózsa u. 19-ben volt háztulajdonos 1852-ben (Apja, a szintén Ferenc is szerepel már az 1818-as összeírásban). 1858-ban már a Rózsa u. 21 is az övé lett (Forrás: Pester Lloyd-Kalender 1859-1868). Az anyakönyvekben 1842-től, mint húsfüstölő mester szerepel. A két házat időközben átszámozták 22-re és 25-re, így Elsasser Ferenc házában folytatta Piazzoni a szalámigyártást, amit elképzelhető, hogy Spurio és Elsasser közreműködésével tanult ki, és Spurio halála után tovább folytatott. Spurioról 1866 után nincs feljegyzés, ugyanakkor ezévben jelenik meg Piazzoni a címjegyzékekben, mint szalámikészítő. Elsasser 1879.10.09-én hal meg 63 évesen, mint polgári húsfüstölő mester, akkori címe: Aradi u. 44.
Ami pedig Rákospalota és a szalámi kapcsolatát illeti: Dozziék 1908-ban kezdték el megvenni a telkeket, úgy gondolom, 1909-ben állhatott is a gyár és 1910-től megindulhatott a termelés. Az épületet Hajós Alfréd tervezte, mindenképpen jó volna megmenteni és szépen felújítani. 1947-49 közt már csak konzerveket állítottak itt elő, 1949 decemberében megszületett a döntés, bőrgyár lesz az épületben. Az 1930-as évektől kartellező Dozzi-Herz cégek összefonódtak az azonos székhely és a Dozzi fivérek vezetése révén, számomra egyelőre nem világos, mi volt a céljuk, valószínűleg Dávid 1938-as halála, az export tilalom és a II. világháború megakadályozta a tervüket és végül úgy alakult, hogy a palotai gyár megszűnt. Ettől függetlenül a magyar szalámigyártás világhírét megteremtették és a gyártási technológiát sikerült olyan szintre emelniük, mely a mai napig is garantálja a magyar téliszalámi sikerét. Amit az olasz szalámisok a kőbányai húsipar létrehozásával elértek, azt most a Bonafarm cégcsoportnak legalább akkora szorgalommal és kitartással kell tovább folytatni.
És még egy érdekesség: az utóbbi évtizedben volt hazánkban augusztus 20-i vihar, mely áldozatokat szedett és volt iszapkatasztrófa is. A kettőt egybegyúrva kapjuk meg az 1875-ben megtörtént óriási felhőszakadást, mely Budapestet sújtotta. Annyi víz ömlött a városra, hogy az Ördögárok, amit akkora még nem fedtek le, megtelt, kilépett a medréből és mindent letarolt az Attila úton majd a Tabánban. A hömpölygő ár elmosott vagy 30 házat és több, mint 100 ember fulladt meg. Köztük volt két szalámigyáros neje is: Guglielmininé Remold Anna és Molinariné Kiss Gabriella is. Ez csak azt jelentheti, hogy jó ismeretségben álltak.
A Fővárosi Lapok 1875.06.29-i (12. évf. 146. szám 661. oldal) számának cikke a katasztrófa áldozatairól.
